A Neveléstudományi Doktori Iskola végzése közben írtam néhány szemináriumi dolgozatot, amely talán a blogolvasókat is érdekelheti, ezért úgy döntöttem, hogy sorban közzéteszem majd őket. A Second Life könyves közösségeket a Pedagóguskutatás c. kurzus keretében mutattam be (többek között). Az első bejegyzésben rövid kitekintés lesz arról, hogy mi az a Second Life, és példát mutatok a benne működő könyvtárakra / könyves közösségekre, a következő bejegyzés pedig arról szól, mire kell odafigyelni virtuális találkozók szervezésénél.

Rajongok azokért a helyekért, ahol szokatlan környezetben találkozhatunk műalkotásokkal vagy éppen könyvekkel (már 2010-ben is írtam erről a Corvin Art BLOKK pláza galériája kapcsán), így rögtön fellelkesültem, mikor a Ceglédi Vasútállomáson megláttuk a falakra kitett festményeket. A képeken látható számok rögtön sejtették, hogy ezekhez valami lista is tartozik. A büfés hölgytől érdeklődtünk, hogy kinek az alkotásai lógnak kinn, és meglepetésünkre tudott adni egy árlistát is Bakányi Gyula képeiről. (Azért elképzelem, hogy “Kérek egy nagyfröccsöt és azt a lovacskás képet harmincezerér’!”)

Mostanában a LEGO mániám egyre nagyobb méreteket ölt, igaz, én “csak” a minifigura sorozatot gyűjtöm nagy erőkkel (ha jól számolom 166-nál járok az Olimpiai sorozattal együtt). Ez a gyűjtő szenvedély viszont elég nehezen kontrollálható a kis (többnyire) sárga figurák iránt. Így rögtön fellelkesültem, mikor egy kolléganőm ajánlotta, hogy LEGO kiállítás lesz a hétvégén a Ferencvárosi Művelődési Központban.

Két pikáns időszaki kiállítást is bemutatott nemrég a Szépművészeti Múzeum, melyek közül 2013. július 14-én zárt Helmut Newton kiállítása, de nem tudtam megállni, hogy ne nézzem meg egyúttal az Egon Schiele életét és korát bemutató időszaki tárlatot is (mely még 2013. szeptember 29-ig vár mindenkit). A két kiállítás mintha két külön világ lenne, anélkül, hogy levonna bármelyik értékéből. Bár nekem most jobban tetszett Newton fotókiállítása, ahol fel-alá járkáltak, nyüzsögtek és beszélgettek az emberek, mintha csak az utcán nézegetnénk a kirakatokat. Úgy éreztem, hogy ez a hozzáállás sokkal jobban illik a 21. század múzeumához, mint a Schiele-féle, ahol mindenki csendben meditál a képek előtt, és a feszült légkört csak néha töri meg egy-egy hangosan kimondott magvas gondolat "si tacuisses, philosophus mansisses!" módon - ahogy történelemtanárom idézte gyakran. A tárlatok anyagából mindez persze nem sokat von le vagy ad hozzá, mert én legalábbis egyaránt közelebb kerültem a századfordulós bécsi művészethez és a 20. századi fotóművészethez.

Mióta megvan az új bicajom, sokat szoktunk tekerni Budapesten és a városon kívül is. Közlekedési eszközként még nem ezt használom, de talán eljön majd annak is az ideje. Egy ilyen szombati kirándulás alkalmával eljutottunk Budakalászra, ahol a kerítés és a fák mögül kitűnt egy templom, aminek nem tudtam megállni a megnézését. Utóbb derült ki, hogy a Szent Kereszt Felmagasztalása templom volt az, aminek utána is néztem egy picit.

A másik borászati rendezvény, amelyen részt vettem a hónapban, a Borkápolna sétálós borkóstolója volt 2013. március 22-én. Két kérdés vetődött rögtön fel bennem, hogy mit értünk a sétálós kóstoló alatt? És miért lett a hely neve kápolna? Mindkettőre rövid úton fény derült, ahogy megérkeztünk a 7. kerületben, a Damjanich utca 52. szám alatt lévő üzletbe. A belépő 1900 Ft volt, amit ugyan nem lehetett utána levásárolni, de a borok mellett bőséges zsíroskenyér adagot is kaptunk.

Közel százan gyűltünk össze a pincében, köztük fiatalabb egyetemisták és nyugdíjas párok, fiúk és lányok egyaránt. Mint megtudtam, ez a Borkápolna sétálós kóstolóinál megszokott arány, és ide nem ismerkedni járnak az emberek, hanem minél többet végigkóstolni a különböző borászok által hozott palackokból. Hogy mik is voltak ezek a borok?

Úgy alakult, hogy a hónapban két borkóstolóra is ellátogattam, pedig először őszintén meglepett, hogy sokan akár heti két ilyen alkalmon is részt vesznek kedvtelésből. Eddig számomra a borkóstolók a kirándulásokhoz, vezetőképzőkhöz, egyéb csapatépítő programokhoz kötődtek. Egy kollégámnak köszönhetem, hogy 2012. novemberben az egyik munkanap után elvitt Váli Péter kóstolójára a Dionysosba. Ott találkozhattam azokkal az emberekkel, akik nem berúgni akarnak, hanem mély tisztelettel néznek a borokra és a jó borászokra. A rendszeres borkóstoló-látogatók között úgy láttam, sok barátság és ismeretség kialakult már az idők során.

2013. március 7-én Pozsonyi Zsolt mutatta be a borait az érdeklődőknek, a szokásos 3000 Ft-os belépőért, ami utána levásárolható volt az üzletben. A Pozsonyi Pince borásza eredetileg szolnoki gépészmérnök, aki szobafestő apjával együtt kezdte a szőlőt művelni. Bár a hagyományos bortermő vidéken, Etyeken gazdálkodnak, saját bevallásuk szerint nincsenek beidegződött szokásaik, mivel eredetileg nem odavalósiak és nem annyira tartják a helyi hagyományokat. Emellett mivel Zsolt nem ebből él meg, sokat kísérletezik a borokkal. Az estén megismerhettük borai közül a Fehér Pinot Noirt, a 2011-es és 2012-es Szürkebarátot, a Chardonnay-t, a 2012-es Rozét, a 2011-es és 2012-es Vörös Pinot Noirt és végül a Hamburgi muskotályt.