A Vándorgyűlés 3. napján a hagyomány szerint különböző kirándulások közül lehet választani. Tavaly ekkor látogattunk Nagyváradra, idén pedig a zombori kirándulást választottam. Szerbia előtt megálltunk még Karapancsán, ahol rövid időt a kastély kertjében töltöttünk. A telek első tulajdonosa Savoyai Jenő volt, majd a "kiskatélyt" Habsburg Albrecht főherceg emeltette 1891-1896 között, a nagyobb vadászkastélyt pedig Frigyes főherceg. Ma a Gemenc Zrt. tulajdona, a kiskastélyban kiállítás van berendezve népi emlékekből és vadászati relikviákból. Személy szerint a kiállítást kevésbé értékeltem, de a majorságban tett sétát, és az ösvényről megpillantható nagykastély látványát annál inkább. Nehezen eldönthető, hogy melyik is a főhomlokzata, mivel az így elénk táruló rész kevésbé díszes, mint túloldala, ráadásul zavaróan sok fa takarja. A képen kastély másik, teraszosan kialakított homlokzata látható:

 

 Másrészt még a művészeti osztály ragadott meg, természetesen. Egyik terme ikongyűjteményből áll, melyet az idegenvezető szerint a népek ismertek el művészetként és a háztartásokban fordultak elő. Ezek az ikonok valóban naiv bájról árulkodnak, messze vagyunk már a szigorú szabályok szerint alkotott bizánci ikonoktól. A polgári szalonban a figyelmet a Hardmuth kályha keltette fel, míg az ikonos teremben Zsolnay kályhát láthattunk (sokkal díszesebbet, mint a tanácsteremben). Aztán polgárok portréi következtek. Itt megtudhattam, hogy a szerbek Uros Predic-et tartják egyik híres festőjüknek, aki a realisták közé tartozott.  Kisebb meglepetésemre pedig az egyik sarokba állítva Than Mór Sissy-t ábrázoló portréja függ (Portrait of Austrian-Hungarian Empress Elisabeth, 1875, Oil on canvas, 249x132cm). Nem tudtam erről a képről, és az interneten rákeresve sem találtam róla adatokat, de nagyobb kutatást nem folytattam, és hát nem lehetetlen, hogy Than Mór (akit leginkább freskóiról ismerünk, pl. MNM, Keleti Pályaudvar, Operaház) portréja legyen ez a kép. 

  Tavaly már beszámoltam a bajai Ady Endre Városi Könyvtárról, de idén a Magyar Könyvtárosok Egyesülete 42. Vándorgyűlése keretében ismét ellátogattam oda, és a könyvtártúrán olyan helyekre is bevittek, amire anno az EFOTT keretein belül nem került sor (ez valamennyire érthető). Közel tizen utaztunk Bajára az ELTE informatikus-könyvtáros szakos hallgatói közül, ahol az "Országjáró könyvtárosok" kirándulássorozat állomásaként vettünk részt a bemutatókon.

 Először az Eötvös József Főiskola Könyvtárát jártuk be egy helyi könyvtáros hölgy kalauzolásával, akitől sok mindent megtudtunk az intézményről: A könyvtárat Puhl Antal Építész Irodája tervezte, ahogy az egész főiskolát is, PPP beruházás keretében. Egyik oldalon a termek falát hatalmas ablakok határolják, ami a vetítőteremben pl. nehézséget okoz barátságos hangulatot ad a helynek, és olvasás szempontjából praktikus a nappali világosság. A tervező az alsóbb szintre, közvetlen az ablak mellé kis csobogót is beépített (a képen nem a csobogó, hanem a Sugovica látható).

 

 Eredetileg két kar állománya volt a könyvtárban, majd a műszaki könyvtárat beolvasztották, jelenleg pedig igyekeznek még a közgáz állományt is bővíteni, ami azóta csatlakozott a képzések sorához. 

Nyilvánosan működő intézmény - a képzés jellege miatt a pedagógiai könyvekből van a legtöbb. Kisgyerekek számára is vannak könyveik, de a 14 év alatti olvasók aránya csekély, inkább a pedagógusképzés miatt fontos ezen könyvek beszerzése. Összesen kb. 1500 beiratkozott olvasót számlálnak, közöttük egyre több "külső tagot" (nem főiskolásat), akik például a közeli lakótelepekről érkeznek. A tagság hallgatóknak, oktatóknak ingyenes, amúgy külső tagoknak 1000Ft, pedagógusoknak és diákoknak 500Ft.

A fénymásolás csak könyvtári anyagból megengedett, mivel a főiskolán működik Hallgatói Szolgáltató Iroda, ahol szintén végeznek fénymásolást. Ezen kívül a nyomtatás és a spirálozás tartozik még a térítéses szolgáltatások közé (de szakdolgozatok spirálozását már nem vállalják, csak kisebb dolgozatokét).

 

 Az épületen belül 300 ülőhelyet biztosítanak, külön olvasóterem nélkül. Jelenleg minden szabadpolcos, tehát nincs raktáruk. A "Multimédiás olvasóteremben" van internetelérés, illetve a könyvtároshallgatóknak valamilyen gyakorlóprogram. Illetve itt tárolják a nem hagyományos dokumentumokat, pl. lemezeket. 

Kilenc fő könyvtárost alkalmaztak, ebből ha jól értettem, akkor három hallgatót diákmunkában - és maga a könyvtárosképzés is szervesen kapcsolódik a könyvtár életéhez, az oktatók irodái is ott helyezkednek el, és órákat is tartanak a könyvtárban. 

ALEPH integrált könyvtári rendszert használnak, melyben az 1995 utáni anyag van teljes egészében feldolgozva, de visszamenőlegesen (= retrospektív konverzió) még nincsenek készen, ezért csúszott a számítógépes kölcsönzésük. Semmit nem adnak ki feldolgozás nélkül, ezért ha olyat kérne az olvasó, gyorsan feldolgozzák helyben. A katalógus online is elérhető.

Az 1950 előtti könyveket múzeális állományként tartják számon, de valójában kb. 300 számít igazi "régi könyvnek" (= 1850 előtti magyar vagy 1800 előtti külföldi könyvnek). A restaurátorok nyáron két hétig dolgoznak a könyveken, így haladnak sorban.

 

 Az alsóbb szinten helyezkednek el a szakfolyóiratok és az idegennyelvű dokumentumok. A felsőbb részen pedig az uniós kiadványok sorakoznak (a fotón látható), ezen kívül itt találhatóak a szépirodalmi könyvek, illetve kis kutatószobák alig használt, de ajándékba kapott videólejátszókkal. 

 

 Végül a bonsai fa kiállítást is megtekintettük, amely mint kiderült, nem először kapott helyet a könyvtárban. A kis fák mellett képzűművész által készített illusztrációk is megszemlélhetők.

 A gyerekkönyvtárban különböző foglalkozásokat szoktak tartani, fogyatékkal élő gyerekek számára egyaránt, pl. Pünkösdölőt koronával, vagy csákót készítenek. Kisgyerekeknek leporellókat szereznek be, bízva abban, hogy "a kicsi után a nagytesó is jön". Megfigyelésük szerint, a dvd-k miatt nőtt a kölcsönzési gyakoriság, de a videókazettákat is használják még.

 A régi könyves teremben örökölt és vásárolt könyvek találhatóak, kb. 4200 kiadvány: ferences, Hadik-Barkóczy / Zichy gyűjtemény, olvasóegyletek / kaszinók könyvei. Mindez latin, magyar, francia és olasz nyelven. A régi könyvekkel foglalkozó könyvtáros hölgy láthatóan imádja a munkáját, de összefoglalni annál kevésbé tudta, hogy milyen kincseket láthatunk magunk előtt. Például az Universal-Lexikon-ból mind a 64 kötetet birtokolják (restauráltatásához viszont nagyon sok indoklást kérnek a pályázatban), de megtalálható itt a Közhasznú Esmeretek Tára is, melyben Baját is említik néhány szóban. 

 Tervezik a digitalizálást is, melyet szintén fontosnak tartanak, de a könyvtáros hölgy szerette volna felhívni a figyelmünk arra, hogy becsüljük meg ezeket a régi könyveket, és ne csak az informatikában gondolkodjunk. "Régi könyvet szerintem bűn leírni MARC-ban" - jelentette ki, és ezért is alkottak egy saját fejlesztésű rendszert. De hogy az informatika mégis hasznos lehet, azt igyekezett bizonyítani Németh Marci megjegyzése, aki bíztatta a régi könyveseket egy online fórum létrehozására, ahol a könyvek olykor nehezen kiböngészhető címeit cserélhetnék ki egymással...

 Aztán megérkeztünk a zsinagógából átalakított részébe a könyvtárnak, ahol az épületnek illetve magának a könyvtárnak történetéről kaphattunk információkat. Ez a zsinagóga a harmadik volt a városban (1842-45 között épült), melyet a bajai zsidóság építtetett, a korábbiak tűzvészben pusztultak el (1806-os és 1840-es tűzvészek). Ez az épület az ortodox-neológ szakadás előtt készült, késő klasszicista, csehsüveges boltozatú, felfogásában már neológ jegyeket mutat: az emelvény középen található, oldalbejáratos, mellette az utcafront, félemeleti karzat a hangszeres zene miatt. 

 A város ugyan megvásárolta a zsidóságtól és a könyvtárat költöztette bele, de műemlék jellegét meg kellett hagyni - ami persze sok nehézséget okozott a szekrények kialakításakor. Sok a kis rejtett zug a polcok között, a felsőbb részeket csak létrával lehet elérni, ezért oda a duplumokat és a kevésbé kölcsönzött dokumentumokat helyezik általában. Így történhetett, hogy a zsinagóga a "kultúra templomává" vált.

http://elteszhek.klog.hu/2010/07/eotvos-jozsef-foiskola-konyv-es-mediatar/

http://elteszhek.klog.hu/2010/07/ady-endre-varosi-konyvtar-es-muvelodesi-kozpont-baja/

 Néhány napot a balatonlellei BME Ifjúsági Táborban töltöttem a Hallgatói Önkormányzatok Országos Konferenciájának (HÖOK) Nyári táborában. Ez egy olyan "buli", ahol évente összegyűlnek az ország vezető hökösei, és közösen pancsolnak, iszogatnak és főként beszélgetnek egymással. Nem ez az egyetlen alkalom, ahol így közösen találkozhatnak, hanem ott vannak pl. a HÖOK vezetőképzők és Küldöttgyűlések, de a nyári tábor valahogy más, egy békés kis sziget, ahol mintha egy időre mindenki szőnyeg alá söpörné a konfliktusokat. Legutóbb két éve vettem részt rajta, és többnyire ugyanazokat az arcokat láttam, mint idén (akik esetleg azóta már más pozícióba kerültek), és ez is emelte a családias jelleget. 

 Balatonlelle nevezetességeiből még nem sokat láttam (bár az Afrika Múzeum nagyon érdekesen hangzik), de tudom ajánlani a tábor melletti szabadstrandot, illetve a büféjét, ahol nagyon jó lángost és palacsintát készítenek családi vállalkozásban. Legújabb felfedezettünk a Becsali Csárda, amely önmagában is műemlék, és ~2500 Ft/fő áron bármit ehetünk vagy ihatunk ott. De persze kihagyhatatlan a belváros, főleg annak eredeti Kertmozija.

 

 Bár végül nem került rá sor a táborban, felkészültem egy foglalkozásssal a palóc népszokásokról, amit most itt megosztok. A frontális előadásoknál mindig érdekfeszítőbb a csoportos és páros munka, talán itt rontotta el a tájház idegenvezetője - aki egyébként részben pont azokról beszélt, amiket én is említettem volna. 

 Nővéremék „próbatábort” rendeztek munkatársaikkal Kétbodonyban, ahová zenét tanuló csemetéket hívtak. Nem túl könnyű a 12-14 éves srácokkal foglalkozni (jelen esetben hattal), akiknél kamaszodásuk lényege, hogy a felnőttekre figyelni ciki… Pár napig segítettem a táborban, már amennyit tudtam. Minden napra több programot is szerveztünk nekik, ami elég nehéz volt úgy, hogy nem szeretnek korán kelni, és be vannak oltva az ellen, hogy időben odaérjenek valahová. Volt itt tábortüzes szalonnasütés, házi kenyér-, sajt-, grillázs-, padlizsánkrémkészítés, fogócska és meccsnézés stb.

 Kétbodony egyébként a Cserhát lábánál fekszik, és a középkor óta lakott település. Tatárjáráskor a Kartal nemzetség birtokolta, később a Bodoni család (1264-76 közt rövid ideig a Nyulak szigeteki, vagyis Margitszigeti apácák tulajdona volt), 1516-ban Werbőczi Istváné lett, majd 113 évi török uralom alatt elnéptelenedett. Evangélikus szlovákokkal telepítették újra, akik megőrizhették nyelvüket és vallásukat. A 17. században alakult ki Felső Bodony, majd 1902-ben egyesült Bodonnyal, és ebből lett Kétbodony. Manapság egyébként nagyon kedvelt horgászhely, illetve áthalad rajta a Kéktúra útvonala. Nevezetessége még a későbarokk templom, az 1710-es Romhányi(-Kétbodonyi) csata emlékére emelt lovasszobor. 2003 óta évente megrendezik a Szilvaszombatot augusztus utolsó szombatján, mikor népi együttesek lépnek fel a színpadon, és a helyiek szilvásgombócot, szilvalekvárt készítenek.

Lemaradtam az első napi tábori programokról, mikor a kisállatkertbe mentek (legnagyobb sikert a kecskeetetés aratta), és sétakocsikázni, lovagolni a faluban. Egész héten áthúzódó program lett a hangszerkészítés: zenetanáruk mindenkinek furulyát faragott fából. A zenélgetés pedig állandó volt a környezetükben, hol szájharmónika, hol gitár került elő.

 Második nap körbekalauzoltak bennünket a tehenészetben, ahol a gyerekek a tehenek mellett megnézhették a fejőgépeket is. Vezetőnk elárulta, hogy egy költséges, EU által szabályozott rendszert láthatunk. Az állatok eleinte nehezen szokták meg az új módit, hogy a kézi fejés helyett egy folyosón kell beállniuk, ahol a fejőgépek végzik el a folyamatot. Viszont számukra is megkönnyebbülést jelent a tejtől való megszabadulás, ami feszíti a tőgyüket.

Megtudtuk, hogy a termelők a kereskedőt tartják hibásnak a magas tejárért, mivel ők 60Ft-ért adják el eredetileg a tejet, ami szinte az önköltséget sem fedezi. Kalauzunk szerint az egészséges az lenne, ha a tejet az emberek a termelőktől vehetnék.

 Végigsétáltunk a karámok mellett, láttunk bocit váró üszőt és kisbocit. Beszippanthattuk a tehenek táplálékának, a silónak az erőteljes aromáját, ami kukoricából készül. Végül pedig a széna- és szalmabálákon mászkáltunk ugráltunk (a fiúkat ez, és a gitárkészítéshez összeszedett fadarabok érdelték legjobban). Megérthettük, hogy aki állattartással foglalkozik, annak „nincs karácsony, se vasárnap”.

(Délután visszamentünk friss tejért a tehenészetbe. A tulajdonos fia szolgált ki bennünket, aki 12 éves, és láthatólag nagyon otthonosan mozog a tehénfejés, állattartás területén. A tejet egyébként 150/l áron kaptuk, és az ivás mellett házi sajtot készítettünk belőle.)

Aztán ellátogattunk a kétbodonyi tájházba, ahol a falusi életformával ismerkedtünk meg. A berendezés az 1900’ eleji állapotokat tükrözi, és idegenvezetőnktől itt is bőséges információt kaptunk. A falusi életforma az önellátásra épült, mindenki termesztett növényeket, maguknak és az állatok etetésére. A boltban kapható termékek korábban csak a cukor, só, ecet, petróleum, íróeszközök, füzet és kocsikenőcs voltak. Minden falusi portán megtalálhattuk a következő állatokat: tehén, igavonó állat, sertés (zsírjáért, húsáért), bárány (gyapjáért), tyúk, liba, kacsa (a szárnyasokat is húsukért, zsírukért és tollukért). A galambok húsát általában betegeknek és gyerekeknek adták. A 10 órai 10 percinek hívták, és a gyerekek lekváros- és cukroskenyeret ettek (utóbbinál a kenyeret benedvesítik és arra tesznek cukrot). Húst csak vasárnaponként ettek, és idegenvezetőnk többek közt ezzel indokolta elődeink alacsonyságát.

 Betekintést nyerhettünk a népviseletekbe is, ami a palócoknál leginkább a sok alsószoknyát, hímzett kötényt és díszes mellényt jelentette. (Más a helyzet a matyóknál, a kalocsaiaknál vagy a Boldog-környékieknél, így a szemléletes előadás szerint egy vasútállomáson megkülönböztethetnénk őket.) A férfiak hétköznapi viselete pedig a bőgatyát jelentette, amelynél még nem volt méretkülönbség, hanem egy madzaggal szabták saját magukra. A népviselet a kort is elárulja: minél cifrább a ruha, annál fiatalabb a viselője.

Hallgatóságunk nem volt túl megértő az információáradattal szemben, hangosan nevetgéltek, és láthatóan nem figyeltek, ezért idős idegenvezetőnk megfegyelmezte őket. Később, mikor bocsánatot kértünk, akkor megosztotta velünk, hogy azon lepődött meg, hogy a 7-8. osztályosok valóban ilyenek szoktak lenni -, az első 5-6 percben, de aztán elkezdenek érdeklődni. Itt viszont úgy látta, nem tudja lekötni a figyelmüket, de szerinte is biztos megmaradt valami a hallottakból, ezért nem aggódik.

 Következő nap a bánki tóhoz kirándultunk, amely egy gyönyörű táji környezetben kialakult tó, korábban „tengerszemnek” nevezték. A víz természetes képződményként nagyon mély, de strandja bólyákkal határolt (a belépő diákoknak és nyugdíjasoknak 500Ft), ahol nagyrészt még leér a lábunk. A falu honlapja azt írja, hogy az 1990’ elején a tó vize elalgásodott és nem szabadott benne fürdeni, de ezt kitisztították. Bánkon egyébként nagyrészt magukat szlovák nemzetiségűnek valló emberek élnek, ezt mutatja tájházuk, községházuk, évente megrendezett összejövetelük. Kedvelt horgász- és kirándulóhely, sok koncertet tartanak a Bánki tó partján.

(Ezután még éjszakai túra következik Kétbodonyban és nógrádi várlátogatás, melyekről szintén lemaradok.

 Bár a Múzeumok Éjszakája már régen elmúlt, de államvizsgáim miatt csak most van időm a beszámolóra. Érdekes ez az esemény, mert ilyenkor valahogy mindenkinek van kedve múzeumba menni az országban, míg az év többi napján eszükbe sem jut. Például egyik nővérem is meglepett, aki a Magyar Nemzeti Galéria állandó kiállítására látogatott el, miközben azt tényleg bármikor megtehetné, kisebb tömegben (sőt…), és világosban is láthatóbbak lennének a képek. A Szépművészeti Múzeum múzeumpedagógusa egyszer ki is kelt a rendezvény ellen (egy tanárképzéses órám miatt látogattunk el hozzá), hogy szerinte már túlzásba vitték az egészet. Az a félő, hogy már csak maga a banzáj számít, maga a kultúra kevésbé. Én ettől függetlenül mindig találok jó programokat (mondjuk az azért feltűnt, hogy sok helyen ugyanazok ismétlődnek), és bízom benne, hogy ha ennek a rendezvénynek is sikerült becsalogatni az embereket a múzeumba, attól még később is, az év másik napján is el fognak látogatni oda: akár valamit jobban szemügyre venni, vagy olyat megnézni, amire nem volt idejük, vagy egyszerűen felkeltették a látogató érdeklődését más kiállítások iránt.

Korábbi években jártam már Múzeumok Éjszakáján az ELTE Egyetemi Könyvtárban, a Szépművészeti Múzeumban, a Petőfi Irodalmi Múzeumban, a Mai Manó Házban, a Postamúzeumban, a Semmelweis Orvostörténeti Múzeumban és a Mezőgazdasági Múzeumban. És hol voltam idén?

 Először is nagyon sok időt töltöttünk a Bélyegmúzeumban, ahol még korábban soha nem jártam. Érdekes, hogy a bélyegeket kihúzható vitrinekben tárolják szekrényszerűen egymás mellett, abszolút helytakarékosan. Viszont így a térképes útbaigazítást kivéve nehezen tájékozódik az átlag látogató, hogy mit merre keressen. Készültek erre az alkalomra óránként sorsolt tombolával, amin tényleg a többség nyert (kaptam baseball-sapkát, puzzle-t, könyvjelzőket), és bárki ingyen lerajzoltathatta magát fiatal múzeológusokkal. Ugyan idegenvezetést nem sikerült elejétől végéig meghallgatni egyszer sem, de annyit megjegyeztem belőle, hogy a bevont hibás bélyegek mindig értékesebbek (pl. eltérő szín, 50f helyett 35f-t írtak rá), a maradékokat a Bélyegmúzeum kapta meg. A gyerekek múzeumpedagógiai foglalkozás keretében dobozokat díszíthettek bélyeggel, vagy nyakláncot készíthettek bélyeg-medállal. Meglepetés-programként (jó hosszú sorbanállás után) egy elzárt, sötét szobában uv fénnyel megszemlélhető bélyegeket nézhettünk meg, miközben egy előre felvett előadást hallgattunk.

  Ki látott már olyat, hogy egy kutatóteremben kaszinózzunk? Ezúttal a Magyar Országos Levéltárban akár ezt is megtehettük (hogy ez jó vagy nem, azt mindenki döntse el maga). Bárhová bekukkanthattunk, a könyvtárban ezúttal Báthory Erzsébetről készítettek ki könyveket a segítőkész könyvtárosok. Illetve megnéztük a tanácstermet, annak gyönyörű freskóival: az egyiken könyvesszekrényt is felfedezhetünk láncoskönyvekkel, ami különösen megragadta figyelmem.

 A Várban felfelé sétálva természetesen leálltunk a Magyar Nemzeti Galéria oldalára történő fényfestésnél (Paint Up!). Bevallom, ezt én is zseniálisnak tartom; barátnőmék megjegyezték, hogy ők a kortárs művészetet egyedül ilyen formában tudják elfogadni (ezt a véleményt végzett művészettörténészként nem oszthatom). Rengetegen voltak kíváncsiak a hatalmas projektorokkal kivetített képsorokra, melynek során víz csordogált az épületből, leomlott, arról nem is beszélve, hány különféle színben pompázott.

Hol máshol zárhattuk volna a sétát, mint az Országos Széchényi Könyvtárban! Szerencsére még sikerült elcsípnünk egy idegenvezetést 0:30-tól, de hallván, hogy 1.5-2 óráig tart, kissé a szívünkhöz kaptunk. Ennek ellenére hamar elment ez az idő, amit többnyire a raktárakban és a könyvkötő műhelyben töltöttünk. Megtudtuk, hogy 10 millió egységnyi dokumentuk található nemzeti könyvtárunkban, ebből 2,5 millió könyv (a többi aprónyomtatvány, térkép, fotó, cd, dvd stb.). Az 1800’ évek elején raktárnokok még ismerték az összes könyvet (ahogy a naiv elképzelésekben még ma is ez a tudat él), nem csak azok lelőhelyét. Manapság leküldik az olvasó kérőcéduláját a raktárba, ahol a raktáros megkeresi a kért dokumentumot és azt „Telelifttel” visszaküldi (az épületen belül 2200 m sín van összekötve). A raktáros felhívta figyelmünket a legnépszerűbb szolgáltatásukra, a „szülinapi újságra”, amit akár tematikusan is lehet kérni – pl. ha szeret valaki pecázni, akkor ezzel kapcsolatos cikkeket gyűjtenek az illető születésének évéből.

 Ezután a könyvkötő- és restauráló műhely látogatása következett, ahol bepillanthattunk a munkafolyamatokba (elképzeltem, hogy ezt valószínűleg máskor nem hajnali 1 után csinálják). Fűző- vagy ragasztókötést alkalmaznak, körülvágják és ráteszik a borítót, amit  összeragasztanak a könyvtesttel. A legkorábbi eljárás a keményítős papírkötés, míg az álbordás kötés hagyománya a főúri könyvtárakban alakult ki. Meglepő volt, hogy a borítók mintázatát, ezt a jellegzetes színes mintát, amit a könyvtári könyveken lehet látni, mind ott helyben készítik. Előttünk varázsolt egy hölgy a papírokra különböző mintákat, teljesen egyszerű (ám gyakorlott) mozdulatokkal.

 Utána eljutottunk a két nagy olvasóterembe, ahol akár régi hírlapokat is kutathatunk mikrofilmen. A katalógus elérhető online, kivéve a régi könyvekét. Könyvből és folyóiratból nem másolnak, hanem a Reprográfiai Szolgálat digitalizálást végez. Megnézhettük az ország legnagyobb és legkisebb könyvét egymás mellett, végül a kilátást az OszK-ból a városra.

 Nem volt művészettörténet órám az iskolában - egy évig tanfolyamra jártam helyette -, így csak hallomásból tudtam, hogy milyenek a művtöri órák. Legtöbb barátnőm arról számolt be, hogy 11-12. osztályban teljesen értelmetlenek voltak, mert már mindenki az érettségire koncentrált. Egyik helyen csak videókat néztek (nem feltétlenül ilyen témában), másik helyen szigorú volt a követelmény, amit teljesen feleslegesnek tartottak. Ismerőseim közül senki nem szerette a művészettörténet óráit.

• Első órán még csak kérdéseket tettem fel, amire "pozitívokat" kaphattak (ezt előre nem árultam el, egyébként 2 pozitív jelent náluk egy 5-t, és a tanár úr csak a rajzos feladatokra adott ilyet, de én szabad kezet kaptam). 
• A holland barokkot tanítottam: Frans Hals, Rembrandt és Vermeer alkotásait. Igyekeztem nem kizárólag időrendbe haladni, hanem tematika (pl. tájkép, önarckép) és technika szerint is. 
• Bevetettem a "Melyik képből való a részlet?" játékot Rembrandt: Dr. Tulp anatómiájánál, volt olyan osztály, akiknek fogalmuk sem volt a képről, máshol azonnal rávágták, mintha természetes lenne. 
• Ugyanígy volt a másik kérdésemnél, a fametszés technikájának magyarázatánál.
•  Mikor már tudták, hogy "pozitívra megy ki a dolog", és feltettem a kérdést, hogy "Ki tud fejből festményt mondani Rembrandtól?", egy élelmes diák bekiabálta, hogy "Szent István megkövezése". Sejthető volt, hogy blöfföl, de mivel a választ nem tudtam, mondtam neki, hogy óra után megnézzük az interneten, és ha tényleg van ilyen képe, akkor megkapja a pluszt. Óra után persze már jött is, hogy "Tanárnő, nézze meg a Wikipedián!" - megnéztem, és tényleg ott volt, méghozzá ez a legelső ismert festménye (az angol Wikipedia külön szócikket szentel neki, amit linkeltem). A diák ezután vagy ötször kért elnézést, amit nem is értettem, volt osztályfőnököm pedig nevetve annyit mondott, hogy erre két pluszt kellett volna inkább adnom.
• A humános osztálynak honlapokat is mutattam, ha érdekli őket a téma: az amsterdami Rijksmuseum honlapját, egy Rembrandt képeit bemutató oldalt és persze Vermeertől is egyet. (Ha valaki olyan szerencsés helyzetben van, hogy gépteremben tarthatja óráját, akkor ezeket a honlapokat érdemes valamilyen feladathoz kötni, amit a diákok ott helyben meg tudnak oldani. Ha erre nincs lehetőség, akkor 1-2 diákot ki lehet hívni, hogy keressenek meg a honlapon valamit. Ebben az esetben is igaz, hogy jobban megjegyeznek valamit, ha nem a tanár ad elő róla, hanem kipróbálhatják maguk is.)

 

Spanyol barokk óra. A második héten, óra elején már ismétlő játékot tartottam, amin annyira megrökönyödtek, hogy benne voltak a játékban.

 Kissé meglepetést okozott a Néprajzi Múzeum "Aranyba rejtett arcok - aranymaszkok Ázsiából. A Zelnik-Gyűjtemény a Néprajzi Múzeumban"című kiállítása (nem csak giga hosszú nevével, mert ezt már megszokhattuk tőlük). És ha mérlegre tennénk, akkor inkább negatív, mint pozitív értelemben leptek meg. Még egy hétig látható tárlat, 2010. június 20-án, a Múzeumok Éjszakája után zárják, ezért néhány mondatban elmondom, mire számíthat a múzeumba érkező. 

 Csak részben aranymaszkok. Mindezek után szembesülhetünk vele, hogy a maszkok mindössze egy teremben vannak elhelyezve, és a teremnek a felét teszik ki a reklámozott aranymaszkok, míg a másik részében a Néprajzi Múzeum gyűjteményében lévő egyéb maszkok válogatása tekinthető meg. A kritikám negatív rész itt igazából véget ér, csak azt nem értem, mint ahogy a Szépművészeti Múzeum kiállításain sem szoktam felfogni, hogy akkor miért kell azt mondani, hogy ez egy "aranymaszkok" kiállítás?! Jó, rendben van, hogy ez volt a főattrakció és ennyi aranymaszkot egyben látni is nagy dolog, csak nem erre számítottam...

 Néhány kiemelt darab. 

 Múzeumpedagógiai füzet. Potom 300 Ft-ért kapható egy múzeumi vezető 9-14 évesek számára, ami tényleg segíthet a kiállítás megértésében (ha egyáltalán abban a sötétben látják a betűket és ki is tudják tölteni a feladatokat). Ebben a néhány oldalas dokumentumban sok információ és érdekes rejtvény található: 

Múzeumpedagógia. A füzet mellett más foglalkozást is kínálnak: 

 Először középiskolás koromban látogattam el a Floraliára (8 osztályos gimnáziumba jártam, ezért alsóban lehetett) , melyet az ókori római település romjai között rendeznek évente Aquincumban (wiki oldala, régészeti oldal). Ötös járt érte történelemórán, ami elég fontosnak számított ahhoz, hogy elmenjek miatta. Már nem teljesen emlékszem arra, hogy akkor milyen volt a rendezvény - csak a gladiátorok maradtak meg emlékeimben, akik a színpad közepén harcoltak. Most viszont, 2010. május 23-án ismét elmentünk a családdal, ezúttal inkább az unokaöcsém miatt. Talán mondanom sem kell, hogy neki is a gladiátorok tetszettek legjobban.

 Látogatóközpont. Egyrészt engem az új aquincumi látogatóközpont lepett meg, amit azóta húztak fel. A honlapon található "múzeum története" csak 2005-ig listázza az eseményeket, ezt a látogatóközpontot viszont 2006-ban építettek fel a kiírás szerint. A híres víziorgona is ide került át ezek után a korábbi múzeumépületből. Továbbá azt találtam, hogy a "Pannonia Provincia Program" 300 milliós EU-s pénzt szánt a beruházásra 2010. áprilisától. Ennek keretében az antik darabokat "high-tech" eszközökkel szeretnék bemutatni (látványterv felülnézet). Nem tudom, hogy ennek megvalósulási kezdeményeit láthattuk-e. Jó lenne, ha működne a program, mert az ókori kőtöredékek és falak mellé kellene néhány jó illusztráció, bemutató a kinn lévő táblák helyett (ahogy olvasom, a táblákat nemrég kicserélték, de hát ez önmagában nem megoldás).

Mindössze két kurzuson tanultam ókori művészetet (BA-n ennyit sem kell), de emlékszem, hogy a fürdőknél pl. sok érdekességet írtak. Aquincumban a fürdőbe belépve nem értjük ezt meg, hogyan oldották meg fűtést, milyen szépek voltak a mozaikok, és milyen sokat jelentettek a társasági élet szempontjából az ókori fürdők  (kivéve ezek szerint a külön programokon, ahol idegenvezető magyarázza el mindezt). A gyerekek itt konkrétan csak kirohannak-berohannak, és a szülők is csak gondolkodnak, hogy "mit kellene itt nézni?". (A képen a fürdő részlete látható kókadt virágokkal, szürkés-elkoszolódott mozaikkal.) Egyébként feltételezem, hogy azzal sem voltak tisztában, mikor az antik falak tetején kergetőztek a gyerekek, unokaöcsém csak annyit mondott: "Áá, dehogy, látszik rajta, hogy hamisítvány."

 Floralia. Úgy képzelném el, hogy egy nagy ünnepség, ahol minden tele van virággal, megismerkedhetünk azokkal a virágokkal, amikkel az ókorban díszítették magukat/állataikat/városukat. Sajnos ebből nem sokat tapasztaltam, csak egy növényárust találtunk (rendben, voltak ott fűszer- és gyógynövények), ami bármelyik városi ünnepségen előfordulhatott volna. És tudom, hogy a kézművességgel foglalkozóknak nehéz a megélhetésük (fajáték, ékszerek), de több volt az árus, mint ahol valódi ismereteket lehetett volna szerezni az ókorról és a Floraliáról. Mint ahogy bármelyik gyerek, unokaöcsém is rábírhatatlan lett volna bármire, ha nem veszünk neki pajzsot és kardot.

Majdnem minden játéknál ültek emberek - kisebbek, nagyobbak és felnőttek egyaránt -, amik egyrészt kirakók voltak az ókorral kapcsolatban (a földön hatalmas kockák), másrészt ókori járékok, amelyek leírásait papíron megtalálhatták. 

 Gladiátorharc. Az esemény, ami rengeteg embert vonzott, és nem csak a kisfiúknak, de a kislányoknak is felcsillant a szeme a gladiátorok láttán, akik olyan latin nevekkel rendelkeztek, mint pl a Minimus. Főleg, hogy dönthettek róla, kegyelmet adnak-e a végén a harcosoknak, mindezt a "mortem" vagy "vita" szavak skandálásával. Nem tudom, mit szóltak volna a szülők, ha tudják, latinul mit jelentenek a szavak. :)

Sok vita folyik arról pszichológusok, pedagógusok között, hogy hagyjuk-e a gyerekeket erőszakos dolgokat látni (szinte minden filmben és játékban megnyilvánul), de az kétségtelen, hogy minden gyerek élvezte a harcosok látványát, akik itt természetesen csak félig komolyan küzdöttek egymással, vér megjelenése nélkül. (Egyébként ebből is látszik, hogy a küzdelmek azóta népszerűek, mióta világ a világ, és minden kultúrában megjelennek valamilyen formában.)

• a pénzhiány mutatkozott a rendezvényen. 
• Ő már többször járt rajta, ezért szerinte kevesebb program volt a korábbiakhoz képest.
• Sokkal széttagoltabban helyezkedtek el a sátrak, ami így nehezen megközelíthetővé tette őket.

 Legutóbb 2010. február 10-én készítettem egy összegzést az elmúlt időszakomról, de úgy érzem, megint ide kívánkozik egy. Azóta ugyan viszonylag rendszeresen blogolok, csak nem túl szubjektív témákban (eleinte a konnektivista kurzus miatt, amihez csatlakozott a Modern Eszeközök a Pedagógiában órám), és van, aki a "magánéletemre" is kíváncsi - másrészt nekem is jó látni, milyen fontosabb események történtek. 

 A könyvtáros hallgatókkal ismét sok dolgot csináltunk együtt, bár a rendezvényeken nem mindig tudtam részt venni. 

Elkezdtem aerobic edzésekre járni a barátnőimmel, majd vizsgaidőszakban a szomszédos TornArénába, és még Wellness Aerobiknapra is ellátogattam. Ezen kívül tagja lettem az egyetemi cheerleader csapatnak (tervezem, hogy mindkét sportról írok majd egy kis beszámolót), akikkel már több fellépésen megjelentem: