Bár a Múzeumok Éjszakája már régen elmúlt, de államvizsgáim miatt csak most van időm a beszámolóra. Érdekes ez az esemény, mert ilyenkor valahogy mindenkinek van kedve múzeumba menni az országban, míg az év többi napján eszükbe sem jut. Például egyik nővérem is meglepett, aki a Magyar Nemzeti Galéria állandó kiállítására látogatott el, miközben azt tényleg bármikor megtehetné, kisebb tömegben (sőt…), és világosban is láthatóbbak lennének a képek. A Szépművészeti Múzeum múzeumpedagógusa egyszer ki is kelt a rendezvény ellen (egy tanárképzéses órám miatt látogattunk el hozzá), hogy szerinte már túlzásba vitték az egészet. Az a félő, hogy már csak maga a banzáj számít, maga a kultúra kevésbé. Én ettől függetlenül mindig találok jó programokat (mondjuk az azért feltűnt, hogy sok helyen ugyanazok ismétlődnek), és bízom benne, hogy ha ennek a rendezvénynek is sikerült becsalogatni az embereket a múzeumba, attól még később is, az év másik napján is el fognak látogatni oda: akár valamit jobban szemügyre venni, vagy olyat megnézni, amire nem volt idejük, vagy egyszerűen felkeltették a látogató érdeklődését más kiállítások iránt.

Korábbi években jártam már Múzeumok Éjszakáján az ELTE Egyetemi Könyvtárban, a Szépművészeti Múzeumban, a Petőfi Irodalmi Múzeumban, a Mai Manó Házban, a Postamúzeumban, a Semmelweis Orvostörténeti Múzeumban és a Mezőgazdasági Múzeumban. És hol voltam idén?

 Először is nagyon sok időt töltöttünk a Bélyegmúzeumban, ahol még korábban soha nem jártam. Érdekes, hogy a bélyegeket kihúzható vitrinekben tárolják szekrényszerűen egymás mellett, abszolút helytakarékosan. Viszont így a térképes útbaigazítást kivéve nehezen tájékozódik az átlag látogató, hogy mit merre keressen. Készültek erre az alkalomra óránként sorsolt tombolával, amin tényleg a többség nyert (kaptam baseball-sapkát, puzzle-t, könyvjelzőket), és bárki ingyen lerajzoltathatta magát fiatal múzeológusokkal. Ugyan idegenvezetést nem sikerült elejétől végéig meghallgatni egyszer sem, de annyit megjegyeztem belőle, hogy a bevont hibás bélyegek mindig értékesebbek (pl. eltérő szín, 50f helyett 35f-t írtak rá), a maradékokat a Bélyegmúzeum kapta meg. A gyerekek múzeumpedagógiai foglalkozás keretében dobozokat díszíthettek bélyeggel, vagy nyakláncot készíthettek bélyeg-medállal. Meglepetés-programként (jó hosszú sorbanállás után) egy elzárt, sötét szobában uv fénnyel megszemlélhető bélyegeket nézhettünk meg, miközben egy előre felvett előadást hallgattunk.

  Ki látott már olyat, hogy egy kutatóteremben kaszinózzunk? Ezúttal a Magyar Országos Levéltárban akár ezt is megtehettük (hogy ez jó vagy nem, azt mindenki döntse el maga). Bárhová bekukkanthattunk, a könyvtárban ezúttal Báthory Erzsébetről készítettek ki könyveket a segítőkész könyvtárosok. Illetve megnéztük a tanácstermet, annak gyönyörű freskóival: az egyiken könyvesszekrényt is felfedezhetünk láncoskönyvekkel, ami különösen megragadta figyelmem.

 A Várban felfelé sétálva természetesen leálltunk a Magyar Nemzeti Galéria oldalára történő fényfestésnél (Paint Up!). Bevallom, ezt én is zseniálisnak tartom; barátnőmék megjegyezték, hogy ők a kortárs művészetet egyedül ilyen formában tudják elfogadni (ezt a véleményt végzett művészettörténészként nem oszthatom). Rengetegen voltak kíváncsiak a hatalmas projektorokkal kivetített képsorokra, melynek során víz csordogált az épületből, leomlott, arról nem is beszélve, hány különféle színben pompázott.

Hol máshol zárhattuk volna a sétát, mint az Országos Széchényi Könyvtárban! Szerencsére még sikerült elcsípnünk egy idegenvezetést 0:30-tól, de hallván, hogy 1.5-2 óráig tart, kissé a szívünkhöz kaptunk. Ennek ellenére hamar elment ez az idő, amit többnyire a raktárakban és a könyvkötő műhelyben töltöttünk. Megtudtuk, hogy 10 millió egységnyi dokumentuk található nemzeti könyvtárunkban, ebből 2,5 millió könyv (a többi aprónyomtatvány, térkép, fotó, cd, dvd stb.). Az 1800’ évek elején raktárnokok még ismerték az összes könyvet (ahogy a naiv elképzelésekben még ma is ez a tudat él), nem csak azok lelőhelyét. Manapság leküldik az olvasó kérőcéduláját a raktárba, ahol a raktáros megkeresi a kért dokumentumot és azt „Telelifttel” visszaküldi (az épületen belül 2200 m sín van összekötve). A raktáros felhívta figyelmünket a legnépszerűbb szolgáltatásukra, a „szülinapi újságra”, amit akár tematikusan is lehet kérni – pl. ha szeret valaki pecázni, akkor ezzel kapcsolatos cikkeket gyűjtenek az illető születésének évéből.

 Ezután a könyvkötő- és restauráló műhely látogatása következett, ahol bepillanthattunk a munkafolyamatokba (elképzeltem, hogy ezt valószínűleg máskor nem hajnali 1 után csinálják). Fűző- vagy ragasztókötést alkalmaznak, körülvágják és ráteszik a borítót, amit  összeragasztanak a könyvtesttel. A legkorábbi eljárás a keményítős papírkötés, míg az álbordás kötés hagyománya a főúri könyvtárakban alakult ki. Meglepő volt, hogy a borítók mintázatát, ezt a jellegzetes színes mintát, amit a könyvtári könyveken lehet látni, mind ott helyben készítik. Előttünk varázsolt egy hölgy a papírokra különböző mintákat, teljesen egyszerű (ám gyakorlott) mozdulatokkal.

 Utána eljutottunk a két nagy olvasóterembe, ahol akár régi hírlapokat is kutathatunk mikrofilmen. A katalógus elérhető online, kivéve a régi könyvekét. Könyvből és folyóiratból nem másolnak, hanem a Reprográfiai Szolgálat digitalizálást végez. Megnézhettük az ország legnagyobb és legkisebb könyvét egymás mellett, végül a kilátást az OszK-ból a városra.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.