Hirtelen jött ötlet volt, hogy harmadik nap Kecskemét útbaejtésével induljunk haza, mivel a kisteleki termálfürdőt előző nap kipipáltuk, és ott nem maradt túl sok program. Még reggel elvittem a lányokat a Sziget cukrászdába, ami a kedvencünk a városban. A pályaudvar felé menet elhaladtunk a várostörténeti múzeum mellett, ami még a tanárnő nagynéném szerint is alig van nyitva. Interneten csak azt az információt találtam, hogy be kell előre jelentkezni, de elérhetőséget sehová nem írtak. A kíváncsiságomat már csak azért is felkeltették, de hát ez is máskorra marad.

Kecskemétre nem volt előre tervezett programom, mert nem tudtam, hogy oda is megyünk. (Most nézem, így utólag, hogy mennyi helyre elmehettünk volna! Eddig még csak a Szórakaténusz Játékmúzeumban jártam, de ott kétszer is, és egy diákújságírós Médiahétvégén valami stúdióban.) Ezért egy hosszú városi séta (például láttuk a Katona József Könyvtárat és az azonos nevű színházat, illetve a Lechner Ödön által tervezett Városházát) mellett csak a Cifrapalotát tekintettük meg belülről is. Szégyen szemre fogalmam sem volt róla, hogy a Kecskeméti Képtár működik benne (méghozzá 1983 óta)! Az épületet Márkus Géza tervezte szecessziós stílusban 1902-ben, a homlokzatdíszeket és a tetőcserepeket a Zsolnay gyár készítette hozzá. A belső is szép, legfőképp az első emeleti díszterem a pávamotívumokkal, de az ablakokat, ajtókat, lépcsőházat is érdemes megnézni. A belépés vasárnap ingyenes, meg is lepődtünk rajta. A földszinten most tűzzománc időszaki kiállítás van, kortárs alkotóktól, néhány nevet fel is jegyeztem, akiknek tetszettek az alkotásai: Fajka János, Makrai Zsuzsa, Bábásné Lakatos Erika munkái a képek közül; Ötvös Nagy Ferenc, Czóbel Marianna a tárgyakat munkálták meg szépen. Az első emeleti kiállítótérben keverednek az avar kincsek a helytörténettel, nem egészen értettem a következetességet. A képtár részben elsősorban Tóth Menyhért festményeit láthatjuk, de akad néhány Mednyánszky László kép is, a kedvencem pedig Révész Imre Szecessziós paravánja.

Később ebbe a városba is vissza kellene még térni, nem csak a hangulata, hanem az eddig kihagyott múzeumok miatt is.

 Kistelekről Ópusztaszerre néhány perc alatt el lehet jutni busszal. Szombaton voltunk ott, ráadásul Dinnyenapon, és talán ezért hatalmas sor állt a pénztárak előtt, de lehet, hogy annyira beivódott már a köztudatba a hely. Kiskoromban sokszor vittek engem a parkba; megbeszéltük a lányokkal, hogy ez korábban valahogy mindannyiunknak nagyobbnak tűnt. A jegyárak elég magasak, pl. a Feszty-körkép megtekintése 4000 Ft, diákoknak 2000 Ft. Viszont kínálnak kedvezményes jegycsomagokat, amikből nem adnak egyéb kedvezményt - mi ezek közül a Feszy jegycsomagot választottuk 2500 Ft-ért, amiben benne van a körkép, de a panoptikum és a lovas bemutató nincs.

Először az Árpád emlékművet fényképezgettük le, ami legelőször látható a parkba menet, és Melocco Miklós Aratókat megmintázó szobrát. Végigjártuk a Csete jurtákat, ahol különböző faanyagokat állítanak ki, ami számomra legalábbis nem túl érdekes, néhány kisebb makettől eltekintve. Az egyik jurtában a magyar történelem követhető végig kiskatonákkal eljátszva, rövid szöveges összefoglalókkal. Bírom ilyenkor a szülőket, akik bölcsen próbálnak magyarázni a gyerekeiknek, csak a 896-os dátumon nem terjed túl a tudásuk. Egy másik jurtára ki van írva, hogy ott térképkiállítást találunk, ehhez képest megvásárolható térképek sorakoznak ott egy ajándékbolttal együtt. A tó partján áll a Vízügyi kiállítás berendezett házikókkal.

A Feszty körkép sorában is rengetegen vártak. Gyerekkoromban meghatározó élmény volt a kép egyes részeit megvilágító fény, miközben egy előre felvett hang mondja az információkat. Felnőtt fejjel azért ez elég költségkímélő megoldásnak tűnik, főleg ha a jegyárakra gondolunk. Szeretném hinni, hogy az összeget a kép karbantartására fordítják. A festményt Feszty Árpád készítette és a Magyarok bejövetelét ábrázolja. 120 m hosszú, 15 m magas és a Milleniumra készült, eredetileg a Városligetben volt kiállítva. Többen tettük már fel a kérdést, hogy miért pont ide hozták utána? A festő a hű ábrázolás kedvéért Spányi Bélával, Ujváry Ignácz-cal és báró Munkácsy Lászlóval Kárpátaljára utazott, hogy megörökítse a volóci völgyet (ezt egy hasonmáskiadásban olvastam, amit a városligeti kiállításkor adtak ki). A körképen szerepel: Árpád fejedelem terepszemléje, a fejedelem asszonyának megérkezése, katonák, a hegyek lábánál állatokat terelők, sámán és körülötte lányok önkívületi állapotban, illetve Latorc megkötözve, aki előtt a lánya térdepel. A félórás program előtt vagy után az épületben lévő többi kiállítás is megtekinthető. Az emeleten cikkek Ópusztaszerről és a Feszty körképről; kiállítás a Székelyföldről és Promenád viaszbábukkal. A Panoptikumba ugye mi most nem mehettünk be, a kilátó pedig le volt zárva.

Sétáltunk egyet a Monostor-romnál, majd a Skanzen következett a különféle házikókkal és boltokkal, pl. szatócs, pék, halászház; az iskolát most nem találtuk meg, viszont megmásztuk a malmot is. A Szegedi Háznál tartották a Dinnyenapot, ahol mindenki kaphatott fél szelet dinnyét, és kóstolót a dinnyelekvárból, de érdekes módon, vásárolni nem lehetett belőle többet. (Nem mintha annyira jó íze lett volna, szerintem a sült tökhöz hasonlított, csak extrán édesen.) A dinnyefaragók munkái viszont nagyon tetszettek, kivéve, hogy pl. a Shrekből készítettek figurákat, amit nem teljesen értettem hogy jön ide.

Azaz igazság, hogy 4-5 óra bőven elég mindennek a megtekintésére, talán még sok is. Valamiért azaz érzésem, mintha Ópusztaszert egyszer berendezték volna, és azóta itt áll, fejlesztések nélkül. Lehet, hogy én tévedek, vagy lehet, hogy ennek így kell lennie egy emlékpark esetében. Vagy mégsem?

Késő délután következett a kisteleki termálfürdő programpont, ami szombatonként este 10-ig nyitva van. A nemrég épített hotelről kezd lekopni a festék, ami elég csúnya, ezt rendbe kellene hozni. A szálloda mellett található a sportcsarnok, ebben pedig a fürdő. Három medencéje van, egy hideg vizes az úszáshoz, egy normál hőmérsékletű pezsgőfürdős és egy melegvizes, plusz két szauna. A családommal kedveljük ezt a helyet, minden megvan benne, ami egy kis kikapcsolódáshoz kellhet, és a lányoknak is tetszett.

 Egy hosszú hétvégére, péntektől vasárnapig elvittem két barátnőmet a kisteleki házunkba nyaralni. Tavaly Horvátországban voltunk velük, úgyhogy most kicsit lejjebb tettük a lécet, de nekem nagyon kedves ez a ház, és Kistelek közelében több város is található.

Első nap Szegedre vitt az utunk, ahová pontos programtervet készítettem... Először a Dóm téren sétáltunk, ami kevéssé élvezhető nyáron a Szegedi Szabadtéri Játékok állványaitól. Sajnos ilyen előadásra még sosem sikerült eljutnom, pedig már nagyon régóta szeretnék. A Dómba viszont bemehettünk egy oldalbejáraton, éppen jött egy csoport, akikhez csatlakozhattunk volna, hogy megnézzük az altemplomot és a tornyot idegenvezetéssel, de a csoport tagjai ezekre nem voltak kíváncsiak! A jelenlegi templomot 1913-ban kezdték építeni Foerk Ernő tervei alapján (Schulek Frigyes terveit egyszerűsíteni kellett), miután 1879-ben az árvíz elmosta a korábbi Szent Demeter templomot. A téren látható egy gótikus kis torony, amelyet ekkor találtak befalazva, nagyjából a 12-13. századra saccolják ennek és ezzel együtt az előd-templomnak az eredetét. A Dómban lévő freskókat többen készítették, az interneten elég nehezen találtam meg a neveiket: Muhits Sándor a figurális falképeket, Beszédes Ottó és László az ornamentális díszeket, Patay László a Szent Gellért életét ábrázoló sorozatot, Szörényi Reischl Károly a Magyarok Nagyasszonya falképet, Márton Ferenc pedig a nyolc erényt a négyezet körül, a szentély Szentháromság mozaikját, és később a szűrös, papucsos szögedi Máriát.

A Somogyi Könyvtárban megnéztük A Tisztelet Tisztelete – A világ vallásai kiállítást, amelyet az állomány régi és ritka könyveiből rendeztek be. A régi tárlókban elhelyezett könyvek nem túl impozánsak, viszont szimpatikus, hogy ingyen magyar-angol nyelvű kiállítási katalógust vehet el bárki. Ezután elvezettem a lányokat a Boci Tejivóba, amely sokak kedvenc étkezdéje Szegeden. A berendezés csupa bocis képből és tárgyból áll, az étlapon tejtermékek szerepelnek, sok menüvel és diákkedvezménnyel. A hellyel szemben található a Fekete Ház, ahol jelenleg fotó-, és textilkiállítás van. A ház elnevezéséről több pletyka kering, de valószínűleg az eredeti szürkés-barnás külső festés színeződött egykor feketévé, de ma már ismét szürkén láthatjuk.

Ezután a Móra Ferenc Múzeumba látogattunk, ahol érdekes módon még sosem jártam. 400 Ft-ért elég sok állandó és időszaki kiállítás nézhető meg. A díszteremben és a Lucs teremben festményeket nézhetünk meg, például Glatz Oszkártól, Deák-Ébner Lajostól és érdekes módon Angyali üdvözlet festményt kérdőjellel ugyan, de Giorgio Vasarinak tulajdonítottak (ő írta A legkiválóbb festők, szobrászok és építészek életét szubjektíven összefoglaló könyvet; véletlenül sem keverendő össze Vasarelyvel, amit csak azért jegyzek meg, mert sokan rögtön rá asszociálnak). Meglepne, ha az valóban az ő festménye lenne, de kétségkívül nagy szenzáció lenne. Ebben a múzeumban látható az Alföld egyetlen 19. századból fennmaradt patikabútorzata. A természettudományi kiállítások kevésbé szoktak lekötni, de ez mégis tetszett, de a berendezés nagyjából a szokásos: kitömött állatok (mint például a kapibara...), ásványok, kagylók. A Móra teremben a névadó életútját követhetjük végig, egy-két bútorát tekinthetjük meg. A földszinten található időszaki kiállítás a Humor által 

élesen, ahol karikatúrák, Ludas Matyik mellett kortárs alkotók műveit is megnézhetjük. Ezeket legutóbb a Vízivárosi Galériában láttam Budapesten, a play art kiállításon, valószínűleg ennek néhány darabját vették át, pl. Pittmann Zsófi, Kovách Gergő, Borsos Róbert, drMáriási alkotásait. Kisebb szóváltásba keveredtem a teremőr nénivel Haraszty István kinetikus szobrai miatt, amelyeknek az a lényegük, hogy mozognak, ehelyett itt az egyiket még vitrin alá is rejtették! A vitrin elég kicsi, ezért elkezdte a falát kiütni egy nagyobb golyó, emiatt most már nem kapcsolják be senki kedvéért. A magyarázat szerint azért kell a vitrin, mert kilopkodnák a kisebb golyókat, amiben sajnos nem is kételkedem..., az állandó felügyeletet nem tudják megoldani. Akkor is szerezhettek volna legalább egy nagyobb vitrint, szerintem itt a kiállítás rendezője nem gondolkodott eléggé előre. Az emeleten látható a népművészeti kiállítás. A 88-as termet meglepetésemre a Rádió 88 támogatja, most borcímkékből rendeztek be tárlatot, de megjegyezném, hogy nem túl izgalmasan.

Az elsőn lévő időszaki kiállítás jelenleg Sprok Antal bútorszobraiból áll, Fából faragott világom címmel. Ez mindannyiunkat lenyűgözött, tudtunk volna választani közülük egy-két darabot, noha a bútorok közül néhány inkább csak dísznek jó, de ami nagyobb gond, hogy többszázezer forintba kerülnek. Nem csoda, hogy a múzeumi boltból már az össze leporellója elfogyott, a könyve viszont majdnem ötezer forintba kerül.

Sütiztünk egyet a Kis Virág cukrászdában, utána vetettünk egy pillantást a REÖK Palota szecessziós épületére, amelyet Magyar Ede tervezett 1907-ben. Utána megnéztünk még egy-két mesefilmet a Tér-Film-Zene Fesztiválon. Biztosan elfogult vagyok, de a Magyar Népmesék még mindig jobban tetszik, mint a Lenny és Tweek animációs mese. A kimerítő program után visszabuszoztunk Kistelekre.

Még vasárnap a kedvesemmel ellátogattunk Nádasdladányba, amelynek kastélyát egy somogyvári prospektusban láttam (az összefüggést nem sikerült felfedeznem), és nagyon megtetszett. Vonattal Pestről csak egy székesfehérvári átszállással lehet menni, így is Csór-Nádasdladány községbe érkezünk, ahonnét még 5 km-t kell gyalogolni a központig. Természetesen aznap a kocsmákat kivéve minden zárva volt, enni véletlenül sem tudtunk. Viszont talán a kastély kárpótolt bennünket mindezért.

Idegenvezetés minden félórában indul, és csak ezzel lehet bemenni, ez talán megmagyarázza, miért hadart el mindent a hölgy, és a kérdéseknek sem örült. Őszintén szólva a külsőt érdemesebb megnézni, mint a belsőt. Angol Tudor stílusban épült, és a helyiek szerint erre két magyarázat lehet: Nádasdy Ferenc angol ősöket vélt felfedezni a felmenői között, vagy sokat jártak külföldön, és Angliából vették a mintát. Az épületet az 1880-as évekre fejezte be Hauszmann Alajos, miután Linzbauer István tervező halála után átvette az építést. Az biztos, hogy a korábbi központra, Sárvárra egy cseppet sem hasonlít, de mindkettőt érdemes megnézni. A Nádasdy családnevet 1190-től jegyzik, címerük egy felszálló vadkacsa, ami sok helyen látható kívül és belül is.

A berendezésből szinte semmi nem maradt, de ami igen, annak is egyes darabjait restaurálják itt-ott budapesti intézmények. A legszebb az Ősök csarnoka és természetesen a könyvtár. Az előbbinek 90 %-a eredeti, a faburkolatot Thék Endre készítette vörösfenyőből. Az ősök képeit jelenleg a Magyar Nemzeti Múzeumban restaurálják, az eredeti változatok valószínűleg ott is maradnak, hogy ne károsodhassanak. A könyvtár 1890 körül készült, 11.625 mű található benn 25.234 kötetben, szépen osztályozva őket. A feliratok eredetiek, méghozzá a következőek: Vegyes történelem, Hazai történelem, Földrajz és Utazások, Görög és Latin írók, Német Szépirodalom, Magy. Szépirodalom, Bölcsészet, Neveléstudomány. A könyvek jelenleg az Országos Széchényi Könyvtárban és Keszthelyen vannak. Mikor az épület honvédség birtokába került, gomba pusztított a teremben, ezért a padló és a szekrények zárható része már nem eredeti. Középen kis galéria található, ahová csigalépcsőn lehet felmenni.

A kastély kétemeletes, az alsó része, vagyis a közösségi helyiségek látogathatók, de Múzeumok Éjszakáján, legközelebb pedig a Kulturális Örökségek Napján meg lehet tekinteni a magánlakosztályokat is, amelyek nincsenek még felújítva.

Ez a felújításkérdés egyébként itt is érdekes, a hátsó homlokzatot már restaurálták a kertben tartott színházi előadások miatt. Megjegyzem, nekem sokkal kevésbé tetszik, mint a felújítatlan rész. Persze, ha statikailag szükséges, akkor egyértelmű a beavatkozás helyessége, de egyébként nem indokolható, ez a felemásság viszont a legrosszabb. Nem világos az sem, a kertet hogyhogy nem tudják rendbehozni, pedig kevés pénzzel is el lehetne intézni, hogy jobban nézzen ki, például a víztornyot takaró fák megmetszésével. A kerti tó is hiányzik, helyén egy felszántott lyuk tátong. Már megint túl kritikus vagyok, de bízom benne, hogy lesz ez még jobb is, mert ez a kastély érdekes színfoltja a hazai kastélyépítészetnek.

Kedvelem a KOGART Ház kiállításait, és remélem ezzel senkinek nem teszek rosszat. Általában népszerű témákat kapnak fel, és van pénz a hirdetésekre, de ez talán önmagában nem lehet probléma. „Az impresszionizmus sodrában” című kiállítás holnap zár, és be kellett pótolni ennek a megtekintését. Érdekes módon, ha megkérdezünk valakit, hogy mi a kedvenc festői stílusa, akkor általában az impresszionizmust mondja (építészetből pedig tapasztalataim szerint a szecessziót). Valóban könnyen befogadható, látványos műfaj a színességével, közvetlenségével.

Mintha valamilyen folytonosság lenne az életemben, vagy csak belemagyarázom, de ezen a kiállításon elsősorban a nagybányai és a szolnoki művésztelepekről volt szó. (Július elején pedig véletlenül pont Szent László tetemének útját követtem Somogyvárról Nagyváradra.) Itt aztán nem panaszkodhattam a feliratokra, bár az is egy kis mániám, hogy ilyen ismertetőkben, amit nem feltétlen szakmabeliek olvasnak, ne használjunk olyan szakszavakat, mint például a staffázs, pasztózus stb., vagy azonnal magyarázzuk meg őket. Igazából ezeken a kiállításokon többnyire illenek a látogatók a feliratokhoz: idősödő hölgyek és urak mászkálnak felvont orral, miközben magvas gondolatokat mondanak a képekről, a néhány fiatal pedig hasonlít az öregekre (lehet, hogy én is ilyen vagyok) – itt is tisztelet a kivételeknek.

Ha kedvemre való kiállítást látok, és ilyen volt a mai is, akkor csak úgy lubickolok a boldogságtól, fel-alá sétálgatok, és igyekszem minél több dolgot megjegyezni. Több képet állítottak ki Szinyei Merse Páltól, Ferenczy Károlytól, Iványi-Grünwald Bélától, akiknek festésmódjával nagyon tudok azonosulni. Más képek előtt pedig az jutott eszembe, hogy tipikus Mednyánszky László, id. Markó Károly vagy épp Paál László, össze se lehetne mással keverni. Még egy csípős észrevétel, hogy a tárlatot hirdető plakáton szereplő kép, Nyilasy Sándortól a „Csónakázás a tavon” pont Kovács Gábor (az alapító) gyűjteményéből való, egy kevésbé ismert festő, kevésbé ismert alkotása. Ennek oka lehet az, hogy könnyebb így jogokat szerezni a plakáthoz, képeslapokhoz, kiadványhoz, de az is lehet, hogy így népszerűbbé válik maga a kép, és így értékesebbé. Nem tudhatom.

A délutánt a Gellért Fürdőben töltöttem, ahová nem kevés, 3500 Ft a belépő, de ma már egy átlagos budapesti strand vagy valahol egy wellness fürdő is 2000 Ft. Ezt a helyet pedig érdemes a szépsége miatt is megnézni, nem csak a fürdés öröméért. Már az előtérbe 

belépve káprázatos látvány tárul elénk üvegablakokkal, oszlopokkal és szobrokkal. Aztán a szabadtéri medencéknél fokozódik a látvány, mivel fürdés közben a városra láthatunk. Körben szökőkút, majolika díszes átjáró a lépcsőjéhez, korsót hordó emberek és hidrát (?) legyőzők. A fedett térben lévő hideg vizes medence körül különböző mintájú oszlopok, többnyire a vízre utaló halakkal és tritonnal. A medencék száma egyébként egészen kevésnek tűnt, a felsoroltakon kívül (2 kívül, 2 belül) még 2-2 termálvizes található, külön a férfiaknak és külön a nőknek (valószínűleg néhány néni ezért vette le a fürdőruháját), plusz a súlyfürdőt betegek használhatják. A női termálvizes részleget mozaik-szerű dísz borítja (a bizánci mozaikokra kicsit sem emlékeztető berakással…), és három kis kerek üvegablak, amin mintha faunok tekintenének be, de ennek utána kellene néznem valahol, mert nagyon érdekes lények. A kék korlátok, a régi hajszárítók és a piros szekrénykék viszont szocreál hangulatot idéztek fel számomra, de lehet, hogy tévedek, minden esetre az egykori Újpesti Uszoda jutott eszembe róluk. Furcsa, hogy egy világhírű fürdő, tele külföldiekkel, gyönyörű az egész, de ilyenekre meg nem adunk.

Kalocsa az egyik olyan hely, ahová mindig is szerettem volna eljutni, részben a szakdolgozatom miatt, de egyébként is a kívánságlistám elején szerepelt. Mikor az EFOTT felé mentünk Bajára, akkor tűnt fel, hogy áthaladunk Kalocsán, és mindenképp meg akartam nézni. Végül egymás után két nap is visszatértünk, de ez abból adódott, hogy nehezen tudtunk elindulni a fesztiválról, a Főszékesegyházi Könyvtárba pedig csak délben és du. kettőkor lehet belépni idegenvezetővel. Ezt a két időpontot pedig lekéstük...

Első nap megnéztük a Főszékesegyházat, amely olasz barokk stílusban épült Mayerhoffer András tervei alapján (1735-1754), majd három érsek építtette fel: Patachich Gábor, Csáky Miklós és Klobusicky Ferenc. Nagyon szép ez a belül halvány rózsaszínre festett templom. Aztán belecsöppentünk a Duna menti Fesztiválba a főtér körül, ahol különböző népviseletbe öltözött csoportok vonultak fel, miközben az emberek kétoldalt álltak, tapsoltak és fotózták őket. Végül egy parkban sétálgattunk.

Másnap időben érkeztünk, de a könyvtárlátogatást először 14 óráról 15.15-re helyezték át, majd 15.45-re egy amerikai csoport késése miatt. Váltottam egy kombinált jegyet 700 Ft-ért, amellyel meglátogathattam az Érseki Kincstárat és a Paprikamúzeumot is a Főszékesegyházi Könyvtár mellett. A kincstár a Katona István házban kapott helyet, a kiállítás történeti sorrendben mutatja be a műveket, többnyire a szertartásokhoz szükséges arany kellékeket. A legmegragadóbb Szent István király ereklyetartója, amit az 1896-os budapesti milleniumi kiállításra készített a Bachruch cég. Számomra a legérdekesebb a liturgikus öltözeteket sorba szedő terem volt, ahol az egyes ruhadarabok kialakulásáról is olvashatunk.

A Paprikamúzeum kevesebb értéket tartalmaz, mindössze egy nagy teremből áll, de turistáknak azért érdemes végignéznie. Felhasználásáról, termesztéséről, kutatóiról tudhatunk meg információkat a kiállított képek, feliratok segítségével.

Elérkezett a várva várt könyvtárlátogatás, ami ezúttal a készített fényképek és skiccek 

miatt volt hasznos. Egy német szakos lányt kaptunk idegenvezetőként, amivel önmagában semmi baj nincs, sok a külföldi, a mi csoportunkban is volt egy, akinek szinkronban fordítani kellett, de szegény lány aligha tudott volna válaszolni a könyvtári és művészettörténeti jellegű kérdéseimre, néhány kérdés után feladtam a próbálkozást. Mint megtudtuk, már a középkorban itt volt Káptalan magángyűjteménye, de a törökök 

bejövetelével az érsekség eltávozott. Ezután érkezett Patacich Ádám Nagyváradról a húszezer kötetes magángyűjteményével, és ügynököket alkalmazott újabb könyvek gyűjtésére. Többek közt neki köszönhetően ma már kb. százötvenezer kötetes az 

állomány, ebből tizenhatezer található az épület Patachich termében, amely az egyházi barokk könyvtárak közül a(z egyik) legfontosabb Magyarországon. A szekrények tetején Maulbertsch által festett medaillonok találhatóak, például Newton, Homeros, Aristoteles arcképével. A látvány lenyűgöző avatatlan szeműnek és művészettörténésznek egyaránt.

Ma elkezdtem Szolnok feltérképezését turisztikai szemmel, amit 22 évig nem sikerült. Az egyik családi legenda szerint, mikor az egyik nővéremet megkérdezték az iskolában, mi Szolnok nevezetessége, akkor azt válaszolta: Kecskemét. Ezen persze jót derülünk mindig, de mikor rákérdeztem édesanyámnál, valójában mi Szolnok nevezetessége, azt a választ kaptam, hogy volt korábban itt vár, de ma már csak a töredéke maradt (mint ahogy Kaposváron is hiába kerestük a várat), és vannak szobrok is. Sokan pedig a szocreál irányzathoz kötik a várost, például 24 emeletes lakóházai miatt, de ezt ezentúl cáfolom, és nem csak az új polgármester miatt, aki sétáló utcát alakított ki az egyik legforgalmasabb útból, amelynek közepén most egy szökőkútban fürdőruhában pancsolnak a gyerekek.

Először ellátogattunk a Repülőmúzeumba, sajnos zárás előtt pár perccel érkeztünk, mivel a hely hétközben csak 15-ig van nyitva, viszont ingyenesen bejárható. A rengeteg kiállított repülő és helikopter engem is lenyűgözött, pedig jártam én már repülőnapon és Ferihegy „backstage”-ében is, amúgy meg nem nagyon kötnek le a technikai dolgok. Kiállítottak itt katapult ülést is, és külön sátorban roncsokat. Egy-két repülő belsejébe létra segítségével be lehet menni, a honlap szerint vannak kijelölt alkalmak, mikor ezeket bemutatják.

Ezután következett a főtér, vagyis a Kossuth Lajos tér a Városházával, előtte a földből kilövellő sok vízsugárral, amit egyesek strandnak tekintenek. A fura szökőkutat két modern szobor zár közre, amelyek közvetlenségükkel nagy hatást keltenek, és mindenkit arra ingerelnek, hogy fotózkodjanak velük. A teret övezi a Verseghy Ferenc Városi Könyvtár, amit nagyon szerettem volna bejárni, de sajnos augusztus 22-ig zárva tart, úgyhogy ide még vissza kell térnem később. Mellette áll a Damjanich János Múzeum, ahová be is mentünk, méghozzá annak mind a négy kiállítására.

Először a hozzám közel álló képtárral kezdtük a sétát, ahol sok remek festmény található, többek közt a Szolnoki Művésztelep alkotóitól, mint például Zombory Lajos, Fényes Adolf, Pólya Tibor, Bihari Sándor, Kernstock Károly stb. Kénytelen vagyok néhány megjegyzést fűzni a kiállításhoz, mert múzeológiai szempontból sok minden kifogásolható. Valószínűleg a problémák anyagi okokra visszavezethetők, amelyekért nem feltétlen (vagyis nem mindenért) a múzeum dolgozói hibásak. A festmények melletti cédulákon csak a készítő és a cím szerepelt (néhánynál, hogy a Magyar Nemzeti Galéria tulajdona), de az évszám, technika, képméret és a háttérinformációk mindenhonnan hiányoznak. A festőkről is lehetne legalább életrajzot közölni, de kiírásokkal csak elvétve találkoztam, a Szolnoki Művésztelep alkotóinak nevét is csak egy fecni hirdette, az is lehetetlen helyen. A termeknél semmi rendszert nem tapasztaltam, de persze nem zárom ki, hogy esetleg tévedek, nem voltak csoportosítva sem téma (pl. tájkép, portré), sem idő (?, ezt nem tudhatom, mivel nem voltak évszámok), sem festő szerint. Ehhez képest eltörpül a nem egységes keretezés, és a megvilágítás hibái, a falak repedéseiről nem is beszélve. Műemlékvédelem jelét nem tapasztaltam, az unokaöcséim is felváltva nyúlkáltak a képkeretekhez, kis szobrokhoz... Figyeljünk ennél jobban oda festőink munkáira!

Az időszaki kiállításon ezúttal Mátyás József képei voltak megtekinthetők. Még nem hallottam a festőről, de a képei hatásosak, jellegzetesek. A Néprajzi Kiállításon 

szobabelsők, földművelési eszközök stb. vannak kiállítva, itt már több felirattal, még angol nyelvűekkel is (néhol feltűnőbb helyen van, mint a magyarok). A Történeti Kiállítás mindössze egy terem, de nagyon hangulatos, egy lakást és egy utcarészletet rendeztek be, de hogy milyen kor stílusában és milyen osztály ízlése szerint (polgári?), az nem derült ki számomra. A legtöbb pénzt és ötletet talán a Régészeti Kiállításra szánták, ahogy az installáció mutatta. A Középső kőkortól vannak kiállítva tárgyak „Zolnock középkori váráig”, több makettel, amikért eleve odavagyok.

Levezetésképp Tisza-parti fagyizás következett, pillantás a Szigligeti Színházra és a Marx Park (ma is így hívják?) béka-vízköpőire. Sajnos több dolog, a könyvtár mellett a Szolnoki Művésztelep és a zsinagógában berendezett Szolnoki Galéria is egy másik alkalomra marad. De nem baj, jövök még ide úgyis!

Újságíróként menni valahová általában más, mint átlag fesztiválozóként. Sátorozás a dolgozói campingben, fotózás a kordon mögül, Backstage, VIP terasz stb. Pedig elvileg az lenne a feladat, hogy a hangulatról tudósítsanak, az emberek reakcióiról. Ez kicsit ellentmondásos, nem? Ha az EFOTT-ra gondolok, először az jut eszembe, hogy a regisztrációnál közölték: túl sokan akkreditáltak fotósként, ezért csak press badge-t tudnak adni; majd mikor pár nappal később rákérdeztünk, hogy becserélhetjük-e az egyiket fotósra, arra gyanakodtak, hogy hazudunk, és nem is adtak... (mert az excel táblázatba bejegyezték, hogy megjöttünk, és így kitörölték, milyen státuszban akkreditáltunk). Campus Fesztiválon megoldották ezt azzal, hogy mindenkinek Press/Photo kártyát adtak. De persze nem ez a fő tudnivaló a két fesztiválról.

A Campus Fesztivál korábban Vekeri tó fesztiválként futott, és ott volt helyileg is, de a szervezők a 2007-es EFOTT után úgy érezték, ez olyan jó volt, hogy minden évben meg kellene ismételni. Mi lesz, ha még több város gondolja ezt így? Lesz mindenhol egy EFOTT-hasonmás? Ugyanis a Campus Fesztiválon nagyjából ugyanazokat a sátrakat használták (más volt a nevük, mert részben mások támogatták), többnyire ugyanazok léptek fel (Debrecenbe hívtak több ismertebb külföldi fellépőt is, pl. The Rasmus, Madcon, Shantel & Bucovina Club Orchestra), ugyanazok voltak a biztonsági őrök. Szóval EFOTT valamivel kisebben.

A különbséget részben a fesztiválozók átlag életkora jelentette, mivel a Campusra több fiatal érkezett. (Mondjuk az utolsó napi Tankcsapda koncert mindkettőnél emelte a rátát.) Az árak viszont annál magasabbak voltak Debrecenben, amennyivel az emberek fiatalabbak. A belépő párezerrel volt olcsóbb, de a fesztivál is eggyel kevesebb napig tartott. A sör és az étel viszont tényleg drágábbnak tűntek. Baján azért nem volt szerencsés a szervezés, mert a legtöbb ember kiment a közeli boltokba, bódékhoz kajálni. Debrecenben nem adta magát ennyire a helyzet.

Az idei EFOTT negatívumai közé venném azt is, hogy hatalmas területen rendezték, ezért sokat kellett gyalogolni a helyszínek között, cserébe nem igazán látszott, hogy tömeg lenne, így kevésbé érződött a fesztiválhangulat. A turisztikai programokat jó ötletnek 

tartottam, amik a Campus Fesztiválról hiányoztak, viszont ott több volt az egyedi helyszín. A feldíszített víztorony nagyon jól nézett ki, dj-k szolgáltatták a zenét és közben kanapékon lehetett ücsörögni. Mellette éjszaka folyamatosan filmeket játszottak, ott is sokat csöveztünk - de hozzáteszem, hogy a két hely zavarta egymást, ez mínusz pont.A FOKK színpadon minden önjelölt ittas ember produkálhatta magát, nem csak karaoke-val, hanem "sörért bármiért". A célját elérte az ötlet, mindig nagy tömeg volt.

Összefoglalásképp azt tudnám tanácsolni, hogy vagy az egyiket, vagy a másikat válasszuk, ha (olcsóbb) fesztiválozáshoz támad kedvünk, mert a két rendezvény majdnem ugyanaz.

Debrecen az egyik város, ahol eddig a legtöbbet jártam életemben: családi okokból, másrészt több barátnőm is lakik arrafelé, de mentem már oda művészettörténészekkel és könyvtárosokkal is (pl. kéthete ott volt a Könyvtáros Vándorgyűlés). Eddig szép emlékeim kötődtek hozzá, sokat fényképeztem és végigjártam múzeumait. A Campus Fesztivál ideje alatt azonban két kalauz kishíján romba döntötte a kialakított képem róla, és ehhez mindössze pár másodpercre volt szükségük.

Mivel nem vagyunk debreceniek, ezért a párommal nem tudtuk hol kell a város szélén villamosjegyet vásárolni - a büféknél inkább azt írják ki, hogy hol nem lehet. És azzal sem voltunk tisztában, hogy a vezetőnél lehet kapni (240 Ft a "normál" ára, a járművön 300 Ft...), később láttuk, hogy a fülkére ki van írva, de a megállóban a táblákon ez nem olvasható. Felszálltunk hát jegy nélkül a villamosra, és persze elkaptak bennünket az ellenőrök. A párom nem volt hajlandó ezek után fizetni vagy bediktálni az adatait, én viszont megtettem, mert tudtam, hogy végülis hibáztunk, fals adatokat pedig nem tudtam volna mondani, mert a szüleim és az élet nem tanított meg hazudni. Kezembe nyomtak egy 12025 Ft-ról (?) szóló számlát, aminél majdnem lehidaltam, és inkább helyben befizettem 3000 Ft-t. (Egyébként a honlap szerint 30 napon túl kell 12000-t fizetni, 5 napon túl csak 6000-t.) A kezembe adtak egy "pótjegyet", ahol 5000 Ft van áthúzva és alányomtatva a 3000 (kedvezményes pótdíj? árleszállítás?).

Eddig a dolog csak-csak érthető volt, de ezek után az egyik "kalauz-kollega" beszólt, hogy "Jó, akkor vegyük úgy, hogy ezt az úr fizette, Önnek pedig megvannak az adatai és fel fogjuk jelenteni!". Erre már bennem is felment a pumpa, és közöltem, hogy "Ehhez Önöknek nincs joguk!". Majd flegmán beszólta, hogy "Az úr fizetett, maga nem, és ezt hárman tanúsítjuk!". A párom ekkor fogta a kezem, és elvezetett onnan.

Tisztelt DKV Debreceni Közlekedési Zrt., szerintem túllőttek a célon, mert a zsarolás nem tartozhat a munkakörükbe; ezek után nem csoda, ha a kalauzokat ennyi támadás éri. Ajánlom, hogy azt a feljelentést ne kapjam kézhez, mert akkor rácáfolok a jókislányságomra; a pótdíj-szelvényt pedig megtartottam.

Lehet, hogy ezt sokan megjegyezték már előttem, vagy csak nekem rosszak a tapasztalataim, de azaz érzésem, hogy a szívünkhöz közel álló településeket "kevésbé" ismerjük, mint az idegen városokat. Ha valahová elmegyünk, jobb esetben felkészülünk a helyi látnivalókból, megnézzük pl. a helytörténeti múzeumot, a képtárat, az emlékműveket. Ahová viszont sokszor járunk (mondjuk a család miatt), ott inkább a kedvenc boltokat, éttermeket, kocsmát, mozit stb. tartjuk számon. Arról jutott ez eszembe, hogy ma két ilyen helyen is áthaladtam, amelyek kulturális értékeiről nem tudok szinte semmit.

Eredetileg az volt a terv, hogy édesanyámmal elvonatozunk Szolnokig, ahol az egyik nővérem lakik (egyébként itt születtem), és ő elvisz minket kocsival - kis kirándulós kitérővel - Recskig, ahonnét a mamámat hozzuk Pestre. A terveinket részben keresztülhúzta az M3 körüli mai kalamajka, és Vámosgyörktől vonattal jöttünk Pestig, a nővérem pedig visszakocsikázott Szolnok felé. Végülis arra jutottam, hogy Szolnokot, Recsket (és Kisteleket) meg kellene néznem kívülálló szemével is.

A kitérőnk egyébként a Mátra lábánál Markazt és Kisnánát jelentette. Előbbi településen sajnos a várat nem tekintettük meg, ahogy eredetileg terveztük, mert a várostól messzebb van, csak nem tudtuk mennyivel. A római katolikus templomról viszont készítettem néhány fényképet.

Nővérem rájött, hogy ő a kisnánai várat pedig már látta, ezért végül egyedül küldtek be. A vár sokáig a Kompolthy család tulajdonában volt az ottani kiírások szerint, jelenleg belépődíj fejében (kedvezményes 300 Ft, teljes árú 500 Ft) bejárható. A termekben korábban kiállítótér működött, ez jól megfigyelhető a leszakadt/levett táblákból. Az idegenvezető keddenként szabadságon van, mivel elvileg ilyenkor kevés a látogató, de a jegyszedő hölgytől megtudtam, hogy nemrég nyertek egy pályázatot, és a vár felújítását, konzerválását tervezik. Fáklyával bevezetett a pincébe is, amelynek nagy része még épen megmaradt - de észrevehetőek voltak a július 4-i várjátékok kellékei. A rekonstrukció ráfér (ha szakszerűen végzik), de elsősorban a műanyag tető alatt lévő széthajigált kőemlékeket kellene összeszedni, és méltóbban kitenni. Az egyik legszebben megmaradt rész a torony gótikus ablaka, a másik pedig egy oroszlános dombormű.