Ahogy a Behálózva című könyvet olvastam, az volt az első gondolatom, hogy jó lenne tisztában lenni a saját hálózatommal. Könyvtárosként eleve rendszerekben gondolkodom, számítógépemen is rengeteg alkönyvtár tartozik egy mappához a könnyű fájl-megtalálhatóság érdekében (azért néha fárasztó a sok kattintás). Ismerőseimet régóta gyűjtögetem, sok helyen megfordulok, és beszélgetek emberekkel.
Már egy ideje, ha valakit felületesebben ismerek és hirtelen találkozunk, először be kell azonosítanom, hogy milyen körben találkoztam vele (gondolom, sokaknak ismerős az érzés). Eszembe jutott, hogy van nekünk egy iwiwünk, ami többnyire segít a rendszerezésben, de engem inkább bosszant, hogy be kell jelölni rajta, kit honnan ismerek, mint hogy előnyei miatt használnám ezt a funkciót. A rajta lévő térkép már hasznosabb, de nagyon lassú, nem nagyon szokott működni nálam, másrészt az ismerőseimnem csak egy szeletét mutatja be, nem pedig a nagyobb csoportjaimat.
Először elkzedtem egyesével felírni iwiwes ismerőseim neveit egy nagy kartonpapírra, de már a második oldalnál feladtam a harcot.
Úgyhogy részben ennek segítségével inkább gondolattérképen kezdtem ábrázolni ismerőseim csoportját (nevek nélkül). Nem biztos, hogy minden csoport eszembe jutott, de a teljes képet mellékelem.
Várom esetleg az olyan programok leírását, amik így szemléltetik a teljes hálózatom. Illetve felmerült még bennem, milyen nehéz lehet a fejvadászoknak, akik ebből következtetnek a kapcsolatainkra.
Nehéz lenne kiemelni, egy tanárt a sok közül iskolai évemből, mert annyi embert szerettem és szerettek ők is engem. Úgyhogy néhány fontos momentum, tréninges-módra, hogy kiknek mit köszönnék meg az életemből.
Köszönöm:
- Éva néninek (történelem, filozófia, ofő), hogy azt mondta, szerinte nekem van a legerősebb egyéniségem az osztályból. És igen tudom, hogy ez azt jelenti, hogy makacs vagyok.
- Anna néninek (német) az egész lényét, hogy megértően, barátsággal fordult hozzánk mindig, és lelkesedését rám is átragasztva tanította a német nyelvet.
- Erika néninek (magyar fakt), hogy arra kért, soha ne hagyjam abba az írást.
- Rezső bácsinak (rajz), hogy ráébresztett, nekem is van némi tehetségem.
- Igazgató úrnak (matematika), hogy közelebb hozta hozzám a matekot a vicces életbölcsességeivel.
- Tamás bácsinak (ének), hogy nem kényszerített minket felsőbb osztályokban az éneklésre, hanem elég volt esszét írni.
- Ági néninek (biológia), hogy bízott a biológia tudásomban, miközben azzal én kevésbé voltam elégedett.
- Attila bácsinak, hogy támogatott engem annak ellenére, hogy nem is az ő osztályába jártam.
Amit nem köszönök meg:
- Egy fiatal magyar tanáromnak, hogy egy időben minden órán kihívott engem felelni, és rossz jegyet adott.
- A testnevelés tanárnőmnek, hogy erőltette a testnevelés minden ágát azoknál is, akiknek nem ment.
- Az egyik matek tanárnőmnek (akit rajtam kívül valószínűleg mindenki imádott), hogy kötelezővé tette a csoportunknak a délutáni két matek korrepetálást, mikor versenyekre készülve undorító szöveges feladatokat kellett megoldanunk.
- Korábbi osztályfőnökömnek, hogy szó nélkül elhagyta az osztályt.
- Az egyik pedagógia oktatónak, hogy azt kérdezte: "Ugye maga nem akar tanár lenni?"
Tegnapi bejegyzésemről jutott eszembe egy történet, ami az egyik középiskolai legjobb barátnőmmel esett meg. Ő és a nővére külön kis világot teremtettek maguknak, és erről beszélgettek naphosszat. Szerepeltek ebben a világban egy filmsorozat főhősei, és főleg egy híres együttes tagjai, illetve annak magyar tribute változata, (akikkel később fel is vették a kapcsolatot). Videókat néztek róluk, gyűjtötték a zeneszámokat és a cikkeket. Mindenkinek kitaláltak egy karaktert, és elképzelték, hogy mit tenne vajon abban a szituációban, amiben épp ők vannak.
Művelt és jól szituált szüleiknek természetesen feltűnt a dolog egy idő után, és érdeklődtek, hogy mégis miről folyik a szó egész nap, már hónapok, talán évek óta. A lányok elhatározták, hogy beavatják szüleiket az elképzelt világukba, és készítenek róla karácsonyra egy albumot nekik. Láttam a könyv egy részletét, tele volt saját rajzokkal (fantasztikus tehetségük volt hozzá mindkettőjüknek) és hozzáírt szövegekkel. Rengeteget dolgoztak rajta, kifulladhatatlan lelkesedéssel.
Eljött karácsony napja, mikor boldogan átnyújtották az albumot, és várták a reakciót, hogy szüleik mit szólnak hozzá. De a szüleik nem értették meg ezt a világot. Utána a lányok is kevesebbet beszéltek róla.
Pont egy éve regisztráltam magam a Ningre, azon belül a Várkonyi Nándor Könyvtár közösségébe, és azóta kapom tőlük a rendezvénymeghívókat, amelyeket többnyire azonnal törlök, mivel Pécsre nem ugrik le minden nap az ember (ma pont megtettem, de egy másik könyvtár miatt). Aztán 2009. novemberben regisztráltam magam az Olvaslak nevű Ning oldalra is, de ott sem aktívkodtam, pedig bizonyára hasznosabb lett volna az előzőnél. A magyar könyvtáros közösségbe egészen eddig nem is regisztráltam, pedig tudtam róla Daniéktól, akik még 2007-ben hozták ezt létre.
Most hétfőn pedig kipróbáltuk
Modern eszközök... órán a
Ning legtöbb funkcióját, és megbizonyosodhattunk róla, hogy igen, a Ning egy nagyon jó keretrendszer lehet egy osztály számára is. Találkoztam már néhány ügyetlenül megszerkesztett egyszerű html oldallal, amit egy-egy osztály készített (azért legyünk büszkék fiainkra, ha ilyet tudnak), és ehelyett nagyon jó megoldást nyújthat ez a program, ahová feltölthetik az osztálykiránduláson készített fényképeket, a kedvenc videóikat, a fórumban létrehozhatnak újabbnál újabb témákat (akár egy közös program megbeszéléséhez, vagy egy szaktárgy feladatainak kitárgyalásához), a sürgős témákról pedig azonnali üzeneteket válthatnak.
Ha az a kérdés, hogy osztályfőnökként ajánlanám-e a Ninget - akkor azt mondanám, hogy persze, hogy ajánlanám, de sok minden más mellett. Érdemes tisztában lenni mindenkinek a választási lehetőségeivel, és jogában áll választani ezek közül. A Ninggel az a probléma, mint általában a
social networking oldalakkal, hogy már unjuk, hogy ennyi helyre kell regisztrálni.
Egyeseknek éppen elég az iwiw, ahol tempót kell tartani azzal, hogy az ismerősök új képeit megnézzék (hányszor jegyezték már meg idősebb rokonaim, hogy "Rég cserélted a képeid!", meg következtettek nyaralásaimból szűkebb családom anyagi helyzetére...), családi állapotát fürkésszék, iskoláit magolják. Vannak ott is klubok, csoportok és fórumok, amiket az osztályok kihasználhatnak. Ugyanígy a Facebookon a rajongói oldalakat (Facebook és iwiw
különbségek marketing szempontból). De a tizenévesek legtöbben a Myvipet használják (legalábbis unokahúgomnál látom, hogy azaz első, amit megnéz a gépen), vagy kicsit másra a
HotDogot, de a lényeg ott is a kapcsolattartáson van. Instant Message eszközként a fiataloknál az MSN a térhódító (kisebb mértékben a Skype), ahol kupaktanácsokat is lehet tartani, vagy videóbeszélgetéseket. Nem is beszélve a
hi5-ról, a
Baráti Körről, amiket biztos szintén használnak valakik.
Szóval a Ning lehetősége adott, csak hát adottak mellette más lehetőségek, melyek szintén a kapcsolattartást szolgálják, ha nem is ilyen jól, de megszokottabban. Viszont ha azt kérdezik tőlem, hogy használnám-e a Ninget szociometria-jellegű felmérésekre, akkor inkább a "nem" felé hajlok, mert úgy érzem, ez olyan, mintha beleolvasnék a gyerekem füzetébe vagy kihallgatnám a telefonbeszélgetését. Persze kíváncsi vagyok, ahogy az volt az osztályfőnököm és más tanáraim is, de nem véletlenül szerettük volna őket sok mindenből kihagyni. Észre kell vennünk, ha valakit kiközösítenek, vagy egy diák valamiben túl messzire megy, de nem tudom, hogy ezek kiszűrésére ez az eszköz-e a legjobb, és nem lépünk-e túl vele egy intimségi határt. (Néha zavarban vagyok, mikor nagynéniként Facebookon olvasom 17 éves unokahúgom bejegyzéseit, pedig köztünk csak hat év korkülönbség van.)
Ha egyértelműen, tanári jelenlétünkkel irányítjuk a beszélgetéseket (itt adjuk fel a házit, ajánlunk olvasmányokat és videókat), akkor azzal mást érünk el. Ez nem probléma, csak döntsük el szerintem előre, hogy melyik utat válasszuk. Működő példa az osztály Ning használatára a
TanárBlogon, a
blog Ning oldala, és ha kedvet kaptatok, egy
videó arról, hogyan hozhatunk létre ilyet (kicsit régi, nem tudom, mennyire aktuális még). Sok sikert hozzá!
Ma visszamentem volt iskolámba, ahol a Külső iskolai gyakorlatom teljesítem, és részt vettem a diáknapokon a német vetélkedő szervezésében. Nagyon érdekes érzés volt együttműködni azokkal a tanárokkal, akik korábban engem tanítottak, most pedig partnerként kezeltek. És furcsa volt zsűrizni egy olyan versenyen, ahol korábban résztvevő voltam. Láttam, hogy a tanárok mennyit izgulnak és készülnek a vetélkedő előtt, de ebből semmi nem látszik, mikor a diákok elé állnak. És utána is okolják magukat, hogy mennyi mindent elrontottak, pedig ezt senki nem vette észre rajtuk kívül.
Ezek a versenyek nagyon jók a kompetenciák fejlesztésére (szociális elsősorban, itt ugye idegen nyelvi, de volt természettudományi része is). Kicsit kiszakadhatnak a diákok a mindennapokból, és játékos formában tanulnak és ismételnek, anélkül, hogy észrevennék. Egyik feladatban különböző nevezetességeket kellett minél ötletesebben elmutogatniuk, mint például Vogelpark, Ötzi, Wattenmeer, Kuckucksuhr, és külön számított, hogy többen adják elő, de ez utóbbit csak a zsűri tudta. (Előnybe kerültek itt azok a diákok, akik jártak Walsrodeban a suli csereprogramjával, de a tanárok szerint ez így van rendjén.) Egy másik feladatnál tárgyakat pakoltunk ki egy asztalra, és fel kellett ismerniük, hogy Németországból, Svájcból vagy Ausztriából való-e a Toten Hosen pohár, Mozart cd, zenélő óra stb. (micsoda meló összevadászni 23 különböző ilyen dolgot!). Emellett természetesen volt vaktérkép, szókereső, és még néhány feladat. Mindet helyben kellett kijavítani (a dolgozatoknál erre sokkal több idő szokott lenni), minél gyorsabban, majd eredményt hirdetni, mikor már tombolt az amúgy is zajos közönség.
Egy-egy kitűzőt mindenki (!) kapott a 19 induló csapatból, a helyezettek még jegyzetfüzetet, plüssállatot, tortát és 15.000 Ft-os nyelvtanfolyam utalványt is. Mindezt azért, mert az egyik tanárnő megkereste időben a Goethe és az Osztrák Intézetet, akik szívesen segítettek az iskolán nyereményekkel. És még azt szokták mondani, hogy az iskoláknál nem működik a szponzoráció... (igaz, ez kis dolog ahhoz képest, mégis mennyit segítettek vele.)
(Ezeken most kevésbé látszik, mert megvágtam a fotókat, de a falakon jernyei roma gyerekek által készített festmények láthatók, akikkel az iskola szintén kapcsolatban áll, és évente
meglátogatja őket, vagy éppen
közös kiállításokat szervez velük.)
Elképesztő, hogy ha lépek valamit az interneten, azt másoktól válaszlépések sora követi, akiket néha ismerek, de nem mindig. Ez persze a való életben is előfordulhat, de közel sem ennyire gyorsan és nyilvánvalóan.
Múltkori Wikipediás bejegyzésemet követően, egyrészt reagált
Andris, akiről kiderült, hogy olvassa a blogomat (Hello, Andris!), hogy akkor persze, vegyem át a könyvtáros wikit. Az oktinfes wikin lévő
Az ülés ergonómiája szócikkem pedig átnézte egy Wikipediás szerkesztő, aki
ellátott jótanácsokkal, hogy ezt hogyan kellene még fejleszteni. Biztos részben gyakorlat kérdése is, de ha egyszerűen csak olvassuk, nem látjuk át az írás technikáját. Arról nem is beszélve, hogy Kulcsi és pp végre észrevették a blogom, már a
htk01 vége felé közeledve (de nagyon örültem neki!).
Másrészt feltettem twitterre a
Prezit, amiből múlt héten tanítási gyakorlaton oktattam, mire nem várt mennyiségű válasz érkezett. A vezető tanáromnak annyira tetszik ez a technika, hogy az összes prezentációját szeretné átültetni Prezinek. De twitteren másnak is meghoztam a kedvét ezzel, hogy kipróbálja. Volt aki, istennek nevezett, amiért ilyet tudok (pedig hát...), és van, aki szeretné, hogy megtanítsam. Figyelmeztettek, hogy hallgatóként regisztrálva nem csak az ingyenes szolgáltatást használhatnám. És amin pluszban meglepődtem, a Prezi egyik fejlesztőjétől jött, hogy tetszett, és készítsek még ilyeneket. (Fogok is.)
Harmadrészt képbe hoztam magam Google-féle
kérdőív készítésből, mely jelen esetben könyvtáros szakdolgozatomhoz kellett, aminek vészesen közeledik a leadási határideje. Különböző könyvtáros hallgatói levelezőlisták segítségével kevesebb mint egy hét alatt 60 kitöltés érkezett (és még a legnagyobb levlistára fel sem raktam). Előkerültek e-mailben rég nem látott ismerősök, akik a kérdőív apropóján léptek kapcsolatba velem. Twitteren pedig olyan tanácsadók írtak, akik eddig csak lapítottak az ismerőseim között.
És most csak három kiragadott példát írtam arról, hogyan mozgósítottam gyenge kapcsolati hálómat az internet segítségével. Merje valaki ezek után azt mondani, hogy a netezés a kapcsolatok ellaposodásához vezet... Nem, nagyon nem így van.
(Eredetileg a tanárokról szerettem volna írni, de valamiért most inkább ez a bejegyzés kívánkozott ki belőlem...)
Igyekszem csak a szép dolgokra emlékezni, de a "fekete pedagógia" (mikor nem is veszi a pedagógus észre, mennyit árt a diáknak) többnyire amúgy is elkerült engem diákéveim során. Inkább mindig a tanár néni, igazgató bácsi kedvence voltam, a "bezzeg gyerek" (akinek a rajzait minden osztályban megmutatják, a magyar tanár alig várja az új esszéit, a biológia tanár versenyekre küldi, és a matek tanár is büszkén hívja a táblához). Nem kaptam intőt, mikor bevertem egy lánynak az orrát (később tudtam meg, hogy az osztálytársaim büszkék voltak rám), mikor betörtem egy ablakot, és nem rúgtak ki, mikor egy barátnőmmel lebuktunk a tanárokról készített "Wanted" füzettel.
Pedig a bezzeg gyerekség sem olyan jó, mert akkor a diáktársak szimpátiáját is el kell nyerni, hogy szegény szorgalmas diákot ne közösítsék ki. Egyébként azt a sztereotípiát ki nem állhatom, hogy a fiúk lusták, de okosak, ellentétben a lányokkal, akik csak buták és szorgalmasak lehetnek... A diákok viszont kegyetlenek tudnak lenni egymással, és iskolásként minden nagyobb tragédiának tűnik, mint amekkora valójában. Ez az, amit a felnőttek sokszor elfelejtenek, mikor szülői vagy éppen pedagógusi szerepbe kerülnek.
Kicikizték a barátnőm, akinek szőrös volt a keze, és azt is, aki Nika márkájú cipőben jött iskolába (felírták a táblára a cipőmárka összes gagyi változatát), kibeszélték azt, aki már 5. osztályban melltartót hordott, és azt is, aki még 8. osztályban sem, és csúfolták, aki 16 évesen nem sminkelte magát vagy nem festette a haját. Lehet csodálkozni, de minden így történt... Mivel 8 osztályos gimnáziumba jártam, ezért a felvételin bejutott 34 főből mindössze 17-en maradtunk érettségire az eredeti csapatból.
A kilencedikes osztálykirándulás lelkileg nagyon megrázó volt, a frissen végzett magyar tanár ofő helyettesünk és az új ofőnk (mert a régi inkább otthagyott minket) leültettek minket, és el kellett mondanunk, ki mit szeret magában és mit nem, és ki az, akinek baja van valakivel az osztályból. Ekkor mondtam az egyik későbbi legjobb barátomra, hogy egy "beképzelt seggdugasznak" tartom. A beszélgetés hatásos lehetett, mert utána nagyjából megoldódott a helyzet, de az is igaz, hogy kevesebben maradtunk, több új diákkal, sok osztott csoportos órával.
A kapcsolatot mára nem tartom szorosan egyik volt osztálytársammal sem, de pont a bejegyzés írása előtt telefonált a "Wanted-füzetes" barátnőm, hogy hétfőn meglátogatjuk volt osztályfőnökünk. Várom már, mert hiányzik ő is, és a többiek is...
Lehet szeretni vagy gyűlölni, de egy biztos, hogy kikerülni nem lehet a Wikipediát. Ha online keresünk valamit, első találatok között szerepelnek a szócikkei, és valljuk be, igencsak jó kiindulási alapot nyújtanak. Művészettörténet órákon úgy emlegetik, mint minden rossz megtestesülése, a hivatkozhatatlansága és sokszor pontatlansága miatt. Azon viszont én is kissé meglepődtem, hogy az elsős könyvtáros hallgatók szemináriumi dolgozatai csupa wikipediás utalásokkal voltak teletűzdelve. És akkor jogosan tehetjük fel a kérdést, hogy hol van ebből a tudományos kutatómunka?
Barátnőimmel ma beszéltünk róla, hogy a Műszaki Egyetemen megengedik a szakdolgozatokban ezeket a hivatkozásokat, a Pécsi Tudományegyetemen pedig előfordult, hogy a témavezető illesztett be a dolgozatba néhány wikipediás jegyzetet. Könyvtáros órákon ezt úgy magyarázták, hogy mivel a Wikipediát akárki szerkesztheti, sokan átnézik egymás szócikkeit, és ki is javítják a tévedéseket. Tehát végeredményben ez is lektorált forrás, méghozzá széles közönség, nem pedig egy-egy ember által. Vannak önkéntes lektorok, akik saját bevallásuk szerint szakértői az adott témának, melynek lapjait átnézik. Ahhoz pedig sokáig kell tökéletesíteni egy írást, míg azt a kiemelt szócikkek közé sorolják.
Általában a középutak híve vagyok, ezért úgy gondolom, hogy a Wikipediát használhatjuk az általános tájékozódáshoz, de tudományos kutatásoknál inkább nézzünk utána az eredeti forrásoknak (akár a szócikk alján lévő irodalmból is el lehet indulni). Jó lenne, ha minél több diplomás szakember írná a lapokat, ám mindenki számára érthetően (!), vagy legalábbis lektorálhatná őket. (Elnézést kérek pl.
eLVe-től, aki jelenleg a művészettörténet szócikkeket szokta átnézni, de a bemutatkozása alapján szerintem lennének alkalmasabbak erre a posztra.)
Néhány éve már megjegyeztem a könyvtáros szakos érdekképviselőknek, hogy feloszthatnánk egymás közt könyvtáros oktatóink szócikkeit (sőt, a könyvtárosok nagyon is alkalmasak lennének a szerkesztésre úgy általában is), de némi gúnnyal és elutasítással találkoztam, hogy "ugyan, kiket érdekelne ez?!". Azt hiszem, nagyon is sokakat, ha nem előbb, akkor majd utóbb. Később el is indult a
Könyvtáros Wiki, de induló lelkesedés után alábbhagyott. Többször mondtam már
Andrisnak, hogy vállalnám az irányítását a további szerkesztésnek, de ez valahogy eddig mindig elnapolódott.
Azt viszont eddig senki nem mondta nekem, hogy wikit szerkeszteni
ilyen nehéz, méghozzá
jól. Legalábbis első nekifutásra nagyon annak tűnt, és én hajlamos vagyok kissé kétségbeesni, ha új dologgal találkozom (ezért mondta egy karriertanácsadó, hogy inkább én is tanácsadó legyek, ne rendezvényszervező). Azóta láttam már jó forráskódot, és jobban értem magát a szerkesztési technikát. Na de a technika kevés, az elvet is el kell sajátítani, hogyan lehet a gondolatokat áttekinthető formába átültetni. Hét végére
Az ülés ergonómiája szócikket kicsinosítom (most a képen látható módon fest), és meglátjuk, mire marad még mellette időm.
.jpg)
A hétfői Modern eszközök... órán feltett kérdés, miszerint ismerjük-e kulcskompetenciák jelentését, az elevenembe vágott. Mazsi szerint a kompetencia nálam egy varázsszó, amitől megállíthatatlan leszek. Igaz, nem véletlen írom ebből a tanári szakdolgozatom. Azonban tudom, hogy a kompetencia is addig csak egy divatos kifejezés, amíg beszélünk róla, nem pedig a gyakorlatban alkalmazzuk. A tananyag-centrikus nézetről áttérni bármi másra viszont nagyon nehéz. Művészettörténet órákon különösen nem járunk elöl ebben, mert maga a tárgy elsősorban pont az adatokra koncentrál (Max Dvorak tudománytörténész írta Alois Rieglt idézve: "Az a legjobb művészettörténész, akinek nincs is személyes ízlése"), nem különösebben törődik senki véleményével, csak a tudósokéval (meg kell tanulnunk, ki mikor miről mit mondott, és ezt a másik hogyan cáfolta meg).
Mindez nem azt jelenti, hogy a Nemzeti Alaptantervben felsorolt kulcskompetenciákat nem fejleszthetjük művészettörténet órákon. Egyik módszertan tanárom adta feladatként, hogy válasszon ki mindenki egy területet, és mondjon példákat, hogyan lehetne órákon bevezetni. Annyira megtetszett, hogy az összes területet kidolgoztam - sajnos hozzá kell tennem, hogy senki más nem csinálta meg a feladatot. Tanárom csodálkozó arca hasonlított csoporttársaiméhoz, akiknek kérdésére előadtam, hogyan fejleszthetjük többek közt a digitális kompetenciát művészettörténet órákon:
- Kereshetünk olyan honlapokat, amelyek az adott korszakkal, stílussal vagy témával foglalkoznak. Ehhez hozzá kell tenni, hogy kritikai attitűddel kell hozzáállnunk a találatokhoz, de ez fejleszti a diákok ezen képességét is, és elemzés közben passzív befogadóból aktívvá válnak. Megbízható források közé tartozik az Artportal és elsősorban a 20. századi magyar művészetre koncentráló, az Artpool Művészetkutató Közpon által szerkesztett honlap.
- Mindenképp meg kell ismertetnünk a diákokkal a múzeumok honlapjait, azok menüpontjaival együtt. Sőt, manapság a nagyobb kiállítások saját honlappal is rendelkeznek, ahol érdekes adalékokat találhatunk.
- Elterjedtek a virtuális fotógalériák, ahol csak azzal kell vigyáznunk, hogy nézzünk utána, biztosan nm manipulált képet találtunk-e, és a reprodukció színe megfelelő-e (ezeket nem véletlen tanácsolom, mert hallottam már erről történeteket). Kiemelném viszont a Web Gallery of Artot az egyetemes jelentőségű művészekkel, illetve a Hung-artot magyar művészekkel. Nem sorolom most fel az összes előnyét, de kereshetünk művészek, képcímek, dátum vagy lelőhely szerint. A híresebb festményekhez és művészekhez még leírások is kapcsolódnak. Tipp más tanár(jelöltek) számára is: a szegedi Somogyi Könyvtár honlapján található Virtuális kiállítóterem, ahol a művészet mellett irodalmi, történelmi, pedagógiai és zenei érdekességek is találhatók. A menüpontok alatt különböző statikus html oldalak rejtőznek szövegekkel és képekkel több témában.
- Kortárs művészeink közül már sokan alkotnak számítógéppel. Ismertethetjük az ő technikáikat; általában a művészek honlapjain megnézhetőek alkotásaik (pl. a Franciaországban alkotó Vera Molnar).
- Maguk a diákok is kipróbálhatnak számítógépes képalkotási technikákat (anyukám pont ma mutatott egy mandalakészítő programot, amit egy óvodásoknak szóló játékoldalon talált). De meglévő képeket is manipulálhatnak, például a színük megváltoztatásával vagy kiemelésekkel - néha egészen új dolgokra lehet így felfigyelni.
- Arról nem is beszélve, hogy az már szinte elvárt a tanártól, hogy előadását prezentációval szemléltesse. Művészettörténet óra képek nélkül olyan, mint egy madár tollak nélkül. De ha egy diák kiselőadást tart, ő is így mutatja be a kapcsolódó képeket. Meglepő, de sok ismert előadó sem tud jó power pointot készíteni, ezért ennek oktatását is már általános-/középiskolában kellene elkezdeni. Nem csak azt, hogy pl. mit kell megnyomni az "áttűnéshez", hanem hogy milyen színek illenek össze, mikor olvasható a szöveg, hogyan tehetjük átláthatóvá a gondolataink...
Most hogy olvasom Barabási Albert László Behálózva című könyvét, többször találkoztam a Notre Dame University (http://www.nd.edu/) nevével, megemlítve a domain címén lévő oldalakat (.nd.eu), amelyeknek egymással kapcsolatos hálózatát vizsgálták. Köztük találtam néhány blogot, illetve RSS gyűjtő oldalt: http://www.gsu.nd.edu/?q=blog, http://reillyreports.nd.edu/blog.aspx, http://fys.nd.edu/news/archives/. Ami tetszik, az egységes gondolkodás, hogy az egyetem az egyes kutatóközpontoknak, oktatóknak, tanszékeknek saját felületet biztosít.
Létezik ELTE-s domain is (.
elte.hu): minden kar, intézet, Hallgatói Önkormányzat, és bárki a hallgatók közül birtokolhatja, az általa lefoglalt egyetemi webcímet. Ilyen tanszéki-, intézeti és Hallgatói Önkormányzatos blogokkal már találkoztam, de hogy bármely hallgató lefoglalhat bármilyen címet, ezt csak onnan tudom, hogy az Informatikai Karon is járatos vagyok, mert erről mondjuk a Bölcsészettudományi Karon nem szokott szó esni.
Hasonlóval találkoztam a British Library-nél, mint a Notre Dame Egyetemen, ahol pedig a gyűjteményekről, különböző témákról indítanak
blogot (pl. digitalizálás, zenearchívum) vagy a New York Public Librarynél, ahol pedig az egyes kurátorok, könyvtárosok
blogolnak, és számolnak be ilyen módon a projektek fejlődéséről. Ahogy előző posztomban említettem, a Magyarországi könyvtárosok a Klogot használják (kivéve, ahol mondjuk saját webtárhelyükhöz kapcsolható a blog).
Miért kell akkor nekünk különböző ingyenes tárhelyeken (freeblog, blogspot,
blog.hu stb.) blogolnunk? Ezzel áldozzuk fel az egységességet, és munkáink szétszóródnak a weben egy-egy kurzus után, mikor letudtuk kötelező bejegyzéseink, és majd a következő órán indítunk egy újat, az előzőtől legtöbbször teljesen függetlenül.
Félreértés ne essék, nem az oktatókat hibáztatom, és egyelőre épp elég újítónak számít, aki blogos feladatot ad. (A már említett iNaplót -
http://inaplo.hu/ - itt is kiemelném, ahol bár a blogok szintén szétszórtan születnek, de tartalmuk végül össze van gereblyézve.) És amíg egy Kari Tanácson azon vitatkozunk, hogy az e-learninget a BTK-n az oktatók 3-4%-a használja, és lehetetlennek tartják, hogy ezt 50%-ra feltornásszuk, addig bizony lehetetlen is marad.
Megjegyzem, az e-learningen a profiloldalomon látom a "blog" címkét, de azt hiszem, ez valami belső közlésre szolgál, vagy csak magamnak tehetek feljegyzéseket, mivel minden más felhasználónál azt írja ki, hogy a tartalmat nem tekinthetem meg.
Jó lenne, ha közös felületeken lehetnének közös tartalmaink. Ha nem is .elte.hu domain címen, de legalább közös rss gyűjtő oldalon.
