Tudom, mostanában kicsit hanyogaltam az informatika témakört, csak annyi minden történik az offline életemben is! Arra gondoltam, hogy most bemutatom, milyen eszközöket szoktam használni az online jelenlétemhez (amolyan Mandroid módra).
Mi ez? Az asztali gépem, amihez csatlakozik egy nyomtató-szkenner, erősítővel ellátott hangfalak, webkamera (amit inkább nem szoktam használni, mert ne nézgessenek engem otthon), skype-hoz és MSN-hez füles mikrofonnal (ezt sem használom, főleg mióta az
IM-t kiirtottam a mindennapjaimból).
Mire használom?
Mostanában már semmire, de mindig nosztalgiával fordulok felé. Kb. 5 évvel ezelőtt kaptam, mikor az egyetemet kezdtem (előtte másik gépem volt), és sokáig még a laptopommal szemben is favorizáltam, de ez a korszak lejárt. Leginkább adatok tárolására való most, sok zeném és fotóm található rajta, amiket még nem írtam ki cd-re. Illetve ezen van
Photoshop, de ennek a megtanulására mindig csak készülök, és inkább a
Picasa képszerkesztőjét,
XnView-t,
ImRe-t, újabban
PrtScr-t használok. Szóval akkor kapcsolom be ezt a gépet,ha feltétlen kell valamilyen régi fájl vagy onnan nyomtatok.
Mi ez?Fujitsu Siemens Amilo Pi2515 laptopom, amit néhány éve vettünk. Az utóbbi 1-2 évben otthon mindig ez előtt ültem. Ha lesz wifi a lakásomban, akkor visszatérek hozzá; ugyanis most kicsit félretettem, mert lemondtuk a Vodafone mobilinternetes kütyüm: 4 netet egy 3 fős családnak valóban hülyeség fizetni. Ezen a gépen viszont már jól "berendezkedtem", és viszonylag gyorsan működik a többihez képest.
Mire használom?
Gyakorlatilag mindenre, amit itthon szoktam csinálni: képszerkesztés, YouTube-ra videófeltöltés, e-mail írás, twitterezés és facebookozás (ezek leggyakrabban). Illetve filmnézéshez még most is elengedhetetlen! Egyébként mostanában a
GOM playert alkalmazom, de van rajta AVG media player is, ami nem annyira vált be (viszont Windows Media Playert soha).
Mi ez?A
Lenovo S10-2 netbookom, könnyűsége miatt ezt cipelhetem mindenhová. Kicsit lassú a gép is, a net is rajta, de az aksija nagyon jól bírja (4-5 órát). Még mostanában is odajönnek hozzám idegenek, és érdeklődnek, hogy mi a tapasztalatom vele, mennyiért és hogyan vettem..., nekem már több mint féléve megvan, és arra jó szolgálatot tesz, amire vettem.
Mire használom?
Elsősorban jegyzetelésre, amit a
KonferenciaKlogra szoktam feltölteni, vagy elteszek magamnak. Egyetemen egyszerűbb volt a gépbe jegyzetelnem, és könnyedén továbbíthattam a jegyzeteket másoknak. Meg még arra jó, hogy ha megyek valahová, akkor ne kelljen elszakadnom a napi internet-adagomtól (Gmail és Facebook, de a Java piszok lassan megy rajta).
Mi ez?A pár hetes mobilom,
Sony Ericsson Xperia mini pro, ami aztán tényleg mindig velem lehet. Ha hordozható gépre vágyik az ember, akkor már egy tenyérben elférő holmival megteheti, és ami a lényeg, hogy nem is olyan drágán.
Mire használom?
Csak 100 Mb netet fizettem elő hozzá, úgyhogy kicsit le vagyok korlátozva. Persze itt már rég nem a telefonhívásról és az sms-ről beszélünk, néha azt is szoktam rajta, de nem túl sűrűn. (Hozzáteszem, hogy van mellette egy
Nokia 5310 XpressMusic mobilom, amit csak átlagos telefonként kezelek.) Szóval legtöbbször a twitteket küldöm erről
Seesmic segítségével. Nagyon hasznos segítség a
Gmaps, ami kijelzi nekem a Wiki-pontokat is, tehát szerencsés esetben látom és el tudom olvasni, hogy mit érdemes megnézni a környéken. Újabban pedig rákaptam a
Foursquare-re, ami nem is csak amiatt fontos, hogy látom a barátaim útvonalát, hanem magam is nyomon tudom követni, mikor "hol csekkoltam be". A
TrackId inkább mókás zenefelismerő, életemben max. 1-2-szer lesz rá életbevágóan szükségem. A
Wordpresst telepítettem, de oda azért még nem jutottam el, hogy telefonról küldjem a blogbejegyzéseim.
Mit csinál kb. harminc kilencéves gyerek, ha teljesen szabadon vannak eresztve egy szülinapi zsúron? Most unokaöcsém születésnapján ezt megtapasztalhattam. Hát a végeredmény: vízibombázás, szaladgálás, kicsi a rakás. A számháborút nagyon élvezték, de minden gyerek elkezdte a sírást, mikor kiejtették őt a játékból...
Érdekes hagyomány ez a szülinapozgatás az osztálytársakkal, én is jártam ilyenen gyerekkoromban. Csak akkor még a McDonald's szülinapi buli volt a menő -, a nővérem elmondása szerint olyat még most is szoktak tartani, de a 3. alkalommal már unalmas, mert a Mekiben mindig ugyanazokat a játékokat játszatják. Hozzáteszem, hogy mindez Szolnokon történt,
Waldorf-iskolásokkal.
Nem csak a gyerekek jöttek, hanem anyukáik is (néhol apukák is), és a kistestvérek. Sőt, egy rövid időre a tanár bácsi is benézett, aki tartott egy S.O.S. szülői értekezletet (igen, a rendezvény közepén), mert az iskolát valószínűleg be fogják zárni. Majd elénekelte a szülinaposnak járó dalt, miközben a gyerekek kézenfogva mentek körbe, és néha egy-egy ember beszaladt a kör közepén guggoló szülinaposhoz, hogy megsimogassa a fejét. Én meg csak bámultam őket, mert jók ezek a hagyományok.
Nővéremék a "Millér"-t bérelték ki, mert azt mondták, hogy most az a menő. Szolnokon születtem (igaz, hogy kis ideig éltem ott, de folyamatosan visszalátogatok), Millérről még soha nem hallottam. Külvárosi részen fekszik, nagyon szép táji környezetben, a Tisza főcsatorna és a Millér főcsatorna határán. Állítólag korábban vízszivattyúzás működött itt, most pedig egy múzeumot rendeztek be belőle.
A
Millér Panzió és Szabadidőközpont egy külön kis elkerített rész, egy épülettel, nagy parkkal és tavacskával, illetve kis fedett pavilonokkal, ahol az ünnepségeket tartani lehet. Mi is főztünk ott bográcsban paprikáskrumplit, és a tűzön utána kürtőskalácsot pörköltünk.
Kicsit felfedeztük a zöldövezetben lévő, néhány régi géppel tarkított környéket, és ellátogattunk a közelben lévő lovastanyára. Sok kislány fogadott bennünket, akik napközben papírdobozokból építettek kuckót maguknak, amit elkezdtek telefesteni lovak képeivel. Eleinte az általunk kísért gyerekek közül csak egy-egy bátrabb ment oda a lovakhoz simogatni és etetni őket, de aztán mindenki felbátorodott. Biztosan van valami az
állatterápiában, mert itt is egyre nyitottabbak és felszabadultabbak lettek az emberek a lovak közelében. A hely tulaja távozásunkkor megjegyezte, hogy tart napközis lovastábort, ami rögtön megtetszett néhány gyereknek.
A szülinapozás még estig tartott, de mi jöttünk vissza Pestre. Csak azért meséltem el, mert ilyen zsúrokon is ritkán veszek részt.
A Művészetek Völgye azért is jó, mert ilyenkor az ember körbekirándulhatja a Balatonfelvidéket. Mi az egyik napunkat majdnem egy az egyben
Nagyvázsonynak szenteltük, de valószínű, hogy még így sem láttunk belőle mindent.
A legenda szerint
Csokonai Vitéz Mihály épp a
nagyvázsonyi református papnál időzött, és borozgattak, mikor megtudta a hírt, hogy Lillája férjhez ment. Egy hordóhoz való csapért szaladt fel, miközben a pap a hordón tarotta a kezét, de erről Csokonai a hír hallatán teljesen megfeledkezett, és otthagyta a papot.
Petőfi Sándor: Csokonai c. versében örökítette meg a történetet, és innen ered a mondás: "otthagyott csapot s papot". A nagyvázsonyi (egyik) paplakon emléktábla őrzi Csokonai nevét, és egy kisebb leírása a történetnek.
A
Kinizsi vár természetesen kihagyhatatlan annak, aki ott jár, a lakótorony már méreteivel is kiemelkedik a községből. A pénztárnál különböző belépőjegy-kombinációk közül választhatunk: mi a váron kívül a tájházba és a panoptikumba is bementünk. Az információ szerint a vár a 14. században épült eredetileg, többször átépítették, a nevezetes Gulio Turco olasz hadmérnök 1569-es alaprajzát is ismerjük. 1950 körül állították helyre a várat, hogy látogathatóvá váljon, a megóvás érdekében egyes részeit újrafalazták, máshol restaurálták pl. az ajtó-, ablaknyílásokat, lépcsőket, boltozatokat, illetve a látogatók miatt akadálymentesítették az utat.
Mint már említettem, nagyon jellegzetes a lakótorony és a
barbakán része. A különböző megmaradt termekben kiállításokat tekinthetünk meg (enézést, de kissé néha az volt az érzésem, úgy vannak vele, hogy "itt ez a nagy tér, tegyünk már bele valamit!"), úgy mint erdélyi túrán készült fotókat, várak alaprajzait és leírásait hatalmas molinókon, a torony egyes emeletein játékkatonákat és maketteket, múzeumi tárgyak másolatait. A torony tetejéről a kilátás viszont megéri a fáradságot, hogy felballagjunk, és közben azt érezzük: Még egy emelet, és mégegy? Sosem lesz vége?
A vártól néhány km-re található az egykori
pálos kolostor és templom, amelynek 1552-ben felobbantott romjaiból köveket vittek át a vár építkezéséhez. Legszebb része egy megmaradt gótikus boltívsorozat.
Benéztünk a
tájházba is, ahol talán a legnagyobb érdekességet az jelentette, hogy összeírtak néhány jellegzetes ételt és receptjét (pl. kukoricaételek, kásafélék), ezt mindenki gondosan lefényképezgette. Annyi tájházban jártam már, hogy nehéz lenne megkülönböztetnem őket -, bár kétségkívül mindegyiknek van saját jellegzetessége, amit egy nem néprajzon szocializálódott szem kevésbé vesz észre... A kiírás szerint ez egy "mellvédes, ívelt gádorú szabadkéményes lakóház", ahol a helyiségek a kamrát és a padlásfeljárót kivéve a folyosóról nyílnak. A fő jellegzetesség a takácsmesterség volt, ezért egy szerszámos melléképületet is láthatunk. Igazából hiányoltam a tárlatvezetést vagy bármilyen interaktív feladatot, ami kicsit is bemutatná nekem a helyieket. De láttam két táblán kitéve, hogy voltak már nagyobb megmozdulások, 1999-2000 között több hagyományőrző napot tartottak (érdekelne, hogy ezzel mi a helyzet mostanában).
A
Panoptikum (
cikk a nyitásról) eléggé vicces jelenség Nagyvázsonyban, egy szálló egyik emeletén berendezve. A viaszbábuk itt királyainkat ábrázolják néhány jellegzetes tárgyukkal és egy kis felirattal az életükről. De vajon mit akartak ezzel elérni? Néhol inkább szörnyülködtünk, hogy mennyire másképp képzeljük el a királyokat a képeskönyvek alapján. 9 éves unokaöcsém egyenesen kiröhögött engem: "Ne akard már azt mondani nekem, hogy ezek királyok!", és végigrohant az egészen. Pedig sokat tanulhatott volna belőle, ha együtt egyenként elolvassuk a feliratokat, vagy megnézzük a jellemző tárgyaikat. Lehetett volna karikatúra is a cél, ahhoz viszont túl komolyak a bábuk és a téma is.
Ennyi program után már csak nővéremmel ketten vállaltuk be a
Postamúzeumot (előtte 8-an menünk mindenhová a családdal), amely a kiírás szerint egyik évben az Év Múzeuma lett. Egy ideig értetlenül nézelődtünk a telefonközpontok egykori gépei előtt, olvastuk a megjegyezhetetlen nevű avitt kütyük leírásait (pl. CPA 21 alközpont, STB 55,
pupin). Aztán a pénztáros hölgy, aki mint kiderült, korábban telefonközpontos kisasszony volt, csak megszánt minket és elmagyarázott néhány dolgot. Bemutatta a kézi vezérlésű régi telefonközpontokat, hogy mit kellett felkapcsolni és lekapcsolni, ide-oda bedugni és felpattintani, ha egy hívás beérkezett. Én egy "hívás" útját is nehezen tudtam követni, ők pedig egyszerre akár 16 hívást is kezeltek, és (analóg) órával mérték a beszélgetéseket. 1996-ban kapcsolták ki az utolsó kézikapcsolású telefonközpontot, és utána jöttek a gépek. Szemléltetésként a múzeumban az egyik gépre rákötettek 4 telefont, és láthattuk, ahogy a gép tárcsáz, mire a telefon kicseng, és beszélhettünk egymással telefonon keresztül. A másik teremben régi mobiltelefonokat, feltöltőkártyákat és telefonos képeket állítottak ki, a hamradikban pedig bélyegek, képeslapok, makettek sorakoztak. Nem is gondoltam eddig bele, hogy postásnak lenni nem volt veszélytelen munka, a betyárok bármikor megtámadhatták őket, ezért puskát is hordtak magukkal.
Irodalom:
Éri István: Séta Kinizsi várában (Történetek Vázsonyról és környékéről 1.)
A Balaton-felvidék hírközlési emlékei. Kalauz a nagyvázsonyi Postamúzeum kiállításához
A Művészetek Völgye valami egészen varázslatos hely, ahol bármikor előbukkanhat egy felvonuló néptánccsoport, különleges művészetkedvelő emberek, utcazenészek és kézműves árusok. A programkínálat már szinte követhetetlen, idén két egész napot töltöttem itt (2010. júlis 29-30. között), de szinte egy egész hétnek tűnő élményt szereztem.
Nagyon tetszett Kapolcson a Manóműhely és Szurdi Éva keramikus művei. Úgy tudom, mindkettőnek hagyománya van a Művészetek Völgyében. A manósok külön kis "fészket" szoktak berendezni, ahol tavon úszkálnak vízililiom-mécsesik, a fű közül pedig maguk a manók leselkednek ránk. Máshol kerámia-gombák nőnek ki a földből. Szurdi Éva munkái pedig színes, vidám használati tárgyak.
Negatív élmény a könyves sátraknál ért, ahová bármikor örömmel megyek nézelődni. Lehetett saját ex libris nyomdát készíttetni kb. 3000 Ft-ért, amin anyának és nekem is megakadt a szemem, de ahhoz képest túl nagynak tartottam ezt az összeget, amit hangosan megjegyeztem (mint lány az anyjának). Rögtön ott termett egy hölgy, aki elkezdett kioktatni, hogy ezt nehogy soknak tartsam már, mert ők „nem ezen akarnak nyerészkedni”… Nekem ez eddig eszem ágába sem jutott, de hát köszönöm, hogy erre felhívta a figyelmem. – Kedves árusok, azt ne vegyék már kritikának, ha soknak tartják az árakat, mert attól még tetszhet a portéka, csak azt jelenti, hogy nincs rá az embernek annyi pénze. De letámadással biztos nem fognak vevőt szerezni maguknak.
Az árak valóban magasak. Tudom, hogy a kézműves munkát meg kell fizetni, és külön a fesztiválos felárat. Cserébe egy helyen van nagyon sok dolog. Ugyanígy az étel és az ital sem olcsó, ahogy általában a rendezvényeken nem az. Jellegzetes itt a kenyérlángos (500-700 Ft), amelyet többnyire kemencében sütnek, és a kenyérre különböző feltéteket tesznek, leginkább tejfölt sajtot, kolbászt, esetleg szalámit vagy zöldségeket. Másik népszerű étel a kobuci (600 Ft), ami fokhagymás tejfölből, darált kolbászból, darabokra vágott uborkából és paradicsomszeletekből áll.
Kapolcson ellátogattunk Palya Bea színpadához, mikor éppen Hámori Gabriellával (pl. Állítsátok meg Terézanyut!) beszélgetett. Szó volt múltról és jövőről, filmbeli szexjelenetekről és egyéb érdekességekről. Néhány elcsípett gondolat:
- Kiderült, hogy Gabi nem szerette visszanézni és visszahallgatni magát, de már ehhez hozzászokott – Bea ugyanígy nem szereti visszahallgatni saját éneklését.
- Hámori Gabi nem bírja elvilselni, ha egy nővel rossz a viszonya, így a féltékenységgel sem tud mit kezdeni.
- A színészek általában félnek a szexjelenetektől, de közeli baráttal könnyebb végigcsinálni. Vigyáznak arra, hogy megváljanak saját gesztusaiktól, és ott is színészekként viselkedjenek.
- A színésznőt sokan hívják Terézanyunak, és úgy vette észre, hogy sokat jelentett ez a film egyeseknek.
- Fog szerepelni a Duna TV Állomás című tévéfilmjében, de sorozatot nem forgatna, mert azt nehéz műfajnak tartja.
- Egyre több ötlete van filmek történetéhez, amit majd egyszer szeretne megvalósítani. Szokta ezeket jegyzetelni, és onnan jött az ötlet, hogy sok értékes színész ismerőse van, akik nem kapnak szerepeket. Magára azonban nem bírna szerepet írni.
- Egy hajszál választotta el attól, hogy képzőművész legyen, de „megijedt annak magányosságától”. Nemrég visszalátogatott Szarvasra, abba az alkotótáborba, ahol korábban festett, de már rajta van a „ringrozsda”, mert már rég festett, mostanában csak firkál.
- Már egyre többet gondol rá, hogy gyereket szeretne.
Ezen kívül hallgattunk még irodalomról szóló beszélgetést, konkrétan az alkohol és az írók kapcsolatáról (pl. Katzenjammerológia). Illetve benéztünk a kapolcsi templomba, melynek galériáján modern képzőművészek kiállítását láthattuk vallási témában.
Kapolcs után Öcsre mentünk, a kőbánya színpadához. Kirándultunk egyet a gyönyörű környéken, elsétáltunk egészen a kőbányáig. Az esti koncert 500 Ft-ba került, cserébe a Tükrös zenekar és a Csík zenekar koncertjét is meghallgattuk.
Előbbi mezőségi dalokból válogatott, pl. Szék, Kolos, Magyarpalatka, Boncida községek zenéiből. Négy hegedűs és egy csellós húzta el egyszerre a nótánkat. Közben mezőségi képeket vetítettek a háttérben, illete egy néptáncospár – Szabó Szilárd és Németh Ildikó – ropták nagyon szorgosan. Már ekkor sokan, piciktől egészen az idősekig megjelentek a színpad előtt, ami csak csúcsosodott a Csík zenekar koncertjére, ahol tűt is alig lehetett volna elejteni (az eső ellenére is).
A Csíknak már hagyománya van a Völgyben, de sikerük ezen is túlnyúlik, hiszen többszörös platinalemez tulajdonosok (ami a számletöltések korszakában elég nagy eredmény). Népszerűségüket gondolom annak köszönhetik, hogy kortárs könnyűzenei számokat hangszerelnek át népzenei változatra: felcsendültek a Kispál és a Borz és a Quimby slágerei, mindegyikbe népzenei szólók belecsempészve, majd utána népnevelés céljából ezeknél autentikusabb számok is elhangzottak. Mindeközben a frontember fiatalokat megszégyenító módon mutatta be zselémozgását, de ugyanígy a közönség tánctudását is tesztelhettük.
Következő koncertélményem pedig Palya Beához kötődik, aki ugyan az este 11 óás kezdési időponttal jól megváratta a közönséget Monostorapátiban, addig a Sheket nevű, fiatalokból álló előzenekar kárpótolt bennünket. Unokahúgommal megbeszéltük, hogy jók a srácok, de érdekes módon a visszatapsolás (?) után élték ki legjobban magukat, és jó lett volna, ha végig ezt a felszabadult zenélést mutatják.
Ritkán látni olyat, aki ennyi átéléssel és felszabadultan viselkedik a színpadon, mint Palya Bea. Az énekesnő gesztikulációiról alig lehet elterelni a figyelmünk (ha esetleg túl közel állunk), pedig hangja is fantasztikus. Viszont ami az előnye, az kicsit a hátránya is, mivel a közönség az örömzene és improvizáció közben nehezen tud mit kezdeni magával, ha az túl sokáig tart. Ez a kis megjegyzés azonban a lényegen nem változtat: szeretjük Palya Beát és szeretjük a Művészetek Völgyét.
(A Palya Bea koncerten készített videóim a YouTube-on: Add már, Uram az esőt; Part time lover; Én nem akarok mindenáron férjhez menni; Mama)
Vajon mi jut eszébe általában az embereknek a futurista művészetről? - ez a kérdés foglalkoztat, mióta megnéztem a Magyar Nemzeti Galéria Depero, a futurista c. kiállítását (párom sommásan megfogalmazta, hogy neki semmi, és azt sem tudja, hogy egyáltalán van ilyen). Én kissé félve mentem el a tárlatra, mert az avantgárd olyan része a művészettörténetnek, amivel kevésbé tudtam azonosulni. Ahogy észrevettem a környezetemben, nem vagyok ezzel egyedül - na, nem a volt hallgatótársaimra vagy oktatóimra gondolok -, az emberek nem értik, hogy mi értelme mértani idomokkal, színekkel játszani a festményeken, nonfiguratív alakzatokat használni, analitikusan vagy szintetikusan elemeire bontani a formákat (a két utóbbi fogalom a kubizmus két korszaka). A futurizmust leginkább azért kedveltük a legtöbb szaktársammal, mert keveset kellett megjegyezni róla (pardon a kendőzetlen megfogalmazásért): lényege a gépek, a száguldás szeretete és ábrázolása. Filippo Tommaso Marinetti 1909-ben jelentette meg a "Futurista kiáltványt" (Manifesto del futurismo - eredetileg a francia Le Figaro-ban), és ebben fogalmazta meg a mozgalom lényegét.
A MNG kiállítása Depero életművét mutatja be egyrészt, másrészt pedig a futurizmus hatását Magyarországon. Bevallom, Depero nevével eddig nem igazán találkoztam (híres futuristákként
Marinettit,
Boccionit,
Ballat ismerem), úgyhogy ez a tárlat leginkább ehhez nyújt segítséget a nagyrészt időrendi bemutatással. Depero életét négy fázisra osztották, és eszerint rendezték el a kiállított tárgyakat:
1. Avantgárd évek,
2. Mágikus esztétika (1917-26),
3. A Mágus háza (1919-1927),
4. Amerika, Amerika! (1928-1932).
Számomra kissé összekuszálódott, hogy melyik felirathoz mely képek és tárgyak tartoznak - máskor ugyanebben a térben ezt jobban meg szokták oldani. Illetve apróság, de a képek és tárgyak mellett olykor jó lett volna, ha a technika is fel van tüntetve (legalább annyi, hogy olaj/grafika/textil/fa).
Igazából mind a négy részben találtam olyan műveket, amik megragadták a képzeletem, leginkább a két középsőben.
A mágikus esztétikában ugyanis a gyermeki fantáziavilágból merített, alakjait állattörténetekből és tündérmesékből kölcsönözte a művész. Emellett a balett világával: jelmezekkel és díszletekkel foglalkozott. Kedvenceim pl.
Táncosok mechanizmusa (1917), Mágikus állatok (1919), Hajnal és alkony az Alpokban (1926).
Ha jól értelmeztem,
A Mágus Háza kiíráshoz tartoztak általában a kitett textilek és fából készült tárgyak (?), ugyanis ebben az időben foglalkozott Depero formatervezéssel, "tárgyak térbeli integrációjával", tervei alapján használati tárgyakat és bútorokat készítettek. Kifejezetten bájos volt a Medve "szintetikus játék" (1923), a
Szék a Cabaret Del Diavolo lokál számára (1921-22, ennek tervrajzait is láthatjuk), illetve a nagyméretű falikárpitok, mint a
Pelikánok (1932) vagy a Nápolyi kártya király figurája (1926-27).
Életének utolsó fázisa már arról szólt, hogy műveit szerette volna nagyobb szériában eladni, de ahogy fogalmaztak a tárlat készítői, "Amerika óvatosan fogadta" a próbálkozásait. Így ez időben a Roxy Theater számára alkotott díszletterveket és reklámokat, újságokhoz és kiadványokhoz címlapokat tervezett (pl.
Vanity Fair,
New Auto Atlas). Később visszatért Itáliába, ahol nagyrészt magányosan élt, de létrehozta a futurista múzeumot a festő. Végül a kiállításon Depero: "Plasztikus táncok" animációs filmjét is megtekinthetjük, ha van némi időnk.
A futurizmus magyarországi hatásának bemutatása azért problémás ügy, hiszen így nem tudjuk elkülöníteni, ahogy az ki is derül a képekből. Egyszerre jelent meg nálunk a kubizmus, futurizmus és expresszionizmus - leginkább a Kassák-kör, konkrétan a MA-köré csoportosulva. Megemlíthetjük itt pl. Uitz Bélát, Tihanyi Lajost, Bortnyik Sándort. Legnagyobb favoritom itt Scheiber Hugó lett, akiről korábban nem hallottam, de kiállított képei egészen rabul ejtettek: Vurstli, Világváros, Bál, Villamoson. A képek mellett egy dokumentumfilmet tekinthetünk meg a MA-ról és annak alkotóiról.
Nehéz ügy ez a futurizmus, továbbra is kíváncsi lennék arra, hogy mit ért meg belőle egy olyan látogató, akinek nincsenek előzetes ismeretei. Számomra érthetően és érdekesen foglalta össze a korszakot, egy olyan művész életművén keresztül, akit korábban nem ismertem.
Ha valakinek felkeltette az érdeklődését, 2010. augusztus 22-ig tekintheti meg a "Depero, a futurista" kiállítást a Budai Várban található Magyar Nemzeti Galériában.
Irodalom:
A Vándorgyűlés 3. napján a hagyomány szerint különböző kirándulások közül lehet választani. Tavaly ekkor látogattunk Nagyváradra, idén pedig a zombori kirándulást választottam. Szerbia előtt megálltunk még Karapancsán, ahol rövid időt a kastély kertjében töltöttünk. A telek első tulajdonosa Savoyai Jenő volt, majd a "kiskatélyt" Habsburg Albrecht főherceg emeltette 1891-1896 között, a nagyobb vadászkastélyt pedig Frigyes főherceg. Ma a Gemenc Zrt. tulajdona, a kiskastélyban kiállítás van berendezve népi emlékekből és vadászati relikviákból. Személy szerint a kiállítást kevésbé értékeltem, de a majorságban tett sétát, és az ösvényről megpillantható nagykastély látványát annál inkább. Nehezen eldönthető, hogy melyik is a főhomlokzata, mivel az így elénk táruló rész kevésbé díszes, mint túloldala, ráadásul zavaróan sok fa takarja. A képen kastély másik, teraszosan kialakított homlokzata látható:
Nem sokkal később megérkeztünk
Zomborba, ahol a helyi idegenvezetőnk rögtön a
Szent István karmelita templomba vitt bennünket. Ott egy karmelita szerzetes leginkább a főoltárat mutatta be, mely valóban figyelemreméltó: az oltár közepén maga a templom névadója szent István térdel, baloldalt Szent László bárddal, jobb oldalt Szent Imre liliommal látható. Fölöttük szerepel még Szent Erzsébet és Szent Margit (mind Árpád-házi szentek). Az előadó megjegyezte, hogy a mű
tiroli stílusban készült - aranyozott füstlemezekkel, akárcsak a többi oltár, de szerényebb kivitelben -, de ezt az adatot bővebb kommentár híján a többség csodálkozva fogadta. Szent Erzsébet 3 szobra és 1 "vitrázs" (= üvegablak, de az interneten többnyire függönyökre utalt a szó) alakja fordul elő a templomban. A kórusban körben az apostolok szobrai, illetve Szent Péter és Szent Pál. A templomot 1904-ben szentelték fel, majd a kolostort 1905-ben.
Aztán a nem messze található
volt Vármegyeházába látogattunk, ahol egy szerb férfi kalauzolt bennünket, magyar szinkrontolmácsolással. Először a bejárat melletti
Branislav Jovin: Zombor madártávlatból grafika másolata előtt álltunk meg, és hallhattunk pár szót a város történetéről (a török időkben említették először).
A lényeg azonban a
Zentai csata festménye volt a tanácsteremben. Talán elárulhatom, hogy engem maga a terem jobban lenyűgözött a festménynél: kétoldalt kis galériák, mennyezete díszített, szép csillárok lógnak le róla és apró stukkók támasztják alá, a falakat finoman festett oszlopok osztják fel. Két oldalt szobrok állnak, talpazattal a falhoz erősítve, bár nem hangzott el, de egyik oldalon
Pallasz Athéné lándzsával és pajzzsal, másik oldalon
Justitia (Igazságosság) bekötött szemmel és mérleggel. Ezen kívül két fehér, de Zsolnay porcelánból díszes kályha, és a tárgyalóasztalon Zombor címere.
Na és hogy kerül a csizma az asztalra, vagyis a
zentai csata festménye a tőle 100km-re fekvő Zomborba? Az előadó magyarázata szerint 500 zombori lakos vett részt ebben a csatában. A képet
Eisenhut Ferenc készítette, és ez a régió legnagyobb festménye 28 négyzetméterével (7 m széles, 4 m magas). A festő, aki magyarnak érezte magát az állítások szerint, 1896-ban adta el a csataképet 12.000 koronáért. A festmény a győzelmet és a veszteséget ábrázolja, középpontban Savoyai Jenővel, akit a felkelő nap sugarai is kiemelnek.
Aki a volt vármegyeházán jár, annak érdemes egy pillantást vetnie a belső udvarra is, mely kissé kopottas, ráférne a restaurálás, de így nagyon szép:
Bekukkanthattunk az éppen zárva lévő
Karlo Bijelicki Városi Könyvtárba, ahol a magyarázat hallgatása helyett inkább néhány képet készítettem, így nem tudok túl sok információt írni róla. A bejárat felett méhkas stukkó, amit magyaráz, hogy az épület korábban takarékpénztárként működött. Ezek után főleg nem meglepő, hogy a névadó, Karlo Bijelicki a zombori takarékpénztár főkönyvelője volt, és 10.000 kötetet ajándékozott a könyvtárnak, ezzel megteremtve annak alapjait. A linkelt oldal szerint a könyvtár kölcsönző osztálya már 135.000 könyvvel rendelkezik. A COBISS integrált könyvtári rendszert használják (megj.: Szlovéniában is ezt használják a könyvtárak).
A Pravoszláv templomban nem fényképezhettünk, ezért annak csak bejárata fölött lévő freskóját fényképeztem le, mely Szent Györgyöt és a sárkány harcát ábrázolja:
A város egyik jelképe a humoros
napóra-freskó, a következő felirattal: "Egy ezekből a végórád!" Sajnos az épület - egykori ferences rendház, melyben ma műhelyek és üzletek működnek (
Fekete J. József: Töprengések, in: Magyar Szó online, 2006.07.22.) - eléggé elhanyagolt, a vakolat bomlik (az "egy" szó is hiányzik) és tele van falfirkákkal. Az idézett cikk azt is írja, hogy a közhiedelem szerint Juhász Árpád festette, de valószínűleg csak restaurálta a napórát.
Utunk végén eljutottunk a
Zombori Városi Múzeum, melyet 1870 körül építettek, a tárlat a törököktől a II. világháborúig mutatja be Zombor történetét. Láthatjuk a magistratus (pl. polgármester) volt díszes ládáját, amiben megboldogult korában a város dokumentumait őrizték. Kisfilmet az Aréna moziról, ami az első volt a környéken, és előtte csak sátoros vándormozikban vetítették a filmeket. Az állandó mozi
Bosnyák Ernőnek volt köszönhető, aki maga is filmezett, és Zomborban Hollywood-jellegű filmgyárat szeretett volna alapítani, de ezt megakadályozták az elöljáróságok és az I. világháború. (További irodalom:
Deák Ferenc: Vajdasági magyar filmek,
Hajnal Árpád: Ki volt Bosnyák Ernő?)
Másrészt még a művészeti osztály ragadott meg, természetesen. Egyik terme ikongyűjteményből áll, melyet az idegenvezető szerint a népek ismertek el művészetként és a háztartásokban fordultak elő. Ezek az ikonok valóban naiv bájról árulkodnak, messze vagyunk már a szigorú szabályok szerint alkotott bizánci ikonoktól. A polgári szalonban a figyelmet a Hardmuth kályha keltette fel, míg az ikonos teremben Zsolnay kályhát láthattunk (sokkal díszesebbet, mint a tanácsteremben). Aztán polgárok portréi következtek. Itt megtudhattam, hogy a szerbek
Uros Predic-et tartják egyik híres festőjüknek, aki a realisták közé tartozott. Kisebb meglepetésemre pedig az egyik sarokba állítva
Than Mór Sissy-t ábrázoló portréja függ (Portrait of Austrian-Hungarian Empress Elisabeth, 1875, Oil on canvas, 249x132cm). Nem tudtam erről a képről, és az interneten rákeresve sem találtam róla adatokat, de nagyobb kutatást nem folytattam, és hát nem lehetetlen, hogy Than Mór (akit leginkább freskóiról ismerünk, pl. MNM, Keleti Pályaudvar, Operaház) portréja legyen ez a kép.
Érdekes és tanulságos volt ez a séta, sok helyen jártunk, de valamiért úgy érzem, hogy Zombort nem ismertem meg vagy nem értettem meg eléggé, végülis fél nap alatt talán egy várost sem lehet.
Egyéb források:
Tavaly már beszámoltam a bajai Ady Endre Városi Könyvtárról, de idén a Magyar Könyvtárosok Egyesülete 42. Vándorgyűlése keretében ismét ellátogattam oda, és a könyvtártúrán olyan helyekre is bevittek, amire anno az EFOTT keretein belül nem került sor (ez valamennyire érthető). Közel tizen utaztunk Bajára az ELTE informatikus-könyvtáros szakos hallgatói közül, ahol az "Országjáró könyvtárosok" kirándulássorozat állomásaként vettünk részt a bemutatókon.
Először az
Eötvös József Főiskola Könyvtárát jártuk be egy helyi könyvtáros hölgy kalauzolásával, akitől sok mindent megtudtunk az intézményről: A könyvtárat
Puhl Antal Építész Irodája tervezte, ahogy az
egész főiskolát is,
PPP beruházás keretében. Egyik oldalon a termek falát hatalmas ablakok határolják, ami
a vetítőteremben pl. nehézséget okoz barátságos hangulatot ad a helynek, és olvasás szempontjából praktikus a nappali világosság. A tervező az alsóbb szintre, közvetlen az ablak mellé kis csobogót is beépített (a képen nem a csobogó, hanem a
Sugovica látható).
Eredetileg két kar állománya volt a könyvtárban, majd a műszaki könyvtárat beolvasztották, jelenleg pedig igyekeznek még a közgáz állományt is bővíteni, ami azóta csatlakozott a képzések sorához.
Nyilvánosan működő intézmény - a képzés jellege miatt a pedagógiai könyvekből van a legtöbb. Kisgyerekek számára is vannak könyveik, de a 14 év alatti olvasók aránya csekély, inkább a pedagógusképzés miatt fontos ezen könyvek beszerzése. Összesen kb. 1500 beiratkozott olvasót számlálnak, közöttük egyre több "külső tagot" (nem főiskolásat), akik például a közeli lakótelepekről érkeznek. A tagság hallgatóknak, oktatóknak ingyenes, amúgy külső tagoknak 1000Ft, pedagógusoknak és diákoknak 500Ft.
A fénymásolás csak könyvtári anyagból megengedett, mivel a főiskolán működik Hallgatói Szolgáltató Iroda, ahol szintén végeznek fénymásolást. Ezen kívül a nyomtatás és a spirálozás tartozik még a térítéses szolgáltatások közé (de szakdolgozatok spirálozását már nem vállalják, csak kisebb dolgozatokét).
Az épületen belül 300 ülőhelyet biztosítanak, külön olvasóterem nélkül. Jelenleg minden szabadpolcos, tehát nincs raktáruk. A "
Multimédiás olvasóteremben" van internetelérés, illetve a könyvtároshallgatóknak valamilyen gyakorlóprogram. Illetve itt tárolják a nem hagyományos dokumentumokat, pl. lemezeket.
Kilenc fő könyvtárost alkalmaztak, ebből ha jól értettem, akkor három hallgatót diákmunkában - és maga a könyvtárosképzés is szervesen kapcsolódik a könyvtár életéhez, az oktatók irodái is ott helyezkednek el, és órákat is tartanak a könyvtárban.
ALEPH integrált könyvtári rendszert használnak, melyben az 1995 utáni anyag van teljes egészében feldolgozva, de visszamenőlegesen (= retrospektív konverzió) még nincsenek készen, ezért csúszott a számítógépes kölcsönzésük. Semmit nem adnak ki feldolgozás nélkül, ezért ha olyat kérne az olvasó, gyorsan feldolgozzák helyben. A katalógus
online is elérhető.
Az 1950 előtti könyveket múzeális állományként tartják számon, de valójában kb. 300 számít igazi "régi könyvnek" (= 1850 előtti magyar vagy 1800 előtti külföldi könyvnek). A restaurátorok nyáron két hétig dolgoznak a könyveken, így haladnak sorban.
Az
alsóbb szinten helyezkednek el a szakfolyóiratok és az idegennyelvű dokumentumok. A
felsőbb részen pedig az uniós kiadványok sorakoznak (a fotón látható), ezen kívül itt találhatóak a szépirodalmi könyvek, illetve kis kutatószobák
alig használt, de ajándékba kapott videólejátszókkal.
Végül a bonsai fa kiállítást is megtekintettük, amely mint kiderült, nem először kapott helyet a könyvtárban. A kis fák mellett képzűművész által készített illusztrációk is megszemlélhetők.
Második állomásként az
Ady Endre Városi Könyvtárba érkeztünk, ahol kicsit zavarba is jöttem, mert én csak a zsinagóga-részt ismertem - most pedig a
gyerekkönyvtárban indítottunk. A fogadóteret körbevevő folyosón, a Vándorgyűlés idei témáját tükrözően, a "Kultúrák találkozása" címmel kartonpapírokra készült montázs-sorozatot nézhettünk meg, alatta pedig különböző gyerekkönyvek voltak vitrinekbe téve. (
Valaki közben megjegyezte, hogy egy könyvet vitrinbe tenni annyira nonszensz, mire javasoltam, hogy talán a láncoskönyveket visszavezethetnénk ennek kiváltásaképp.)
A gyerekkönyvtárban különböző foglalkozásokat szoktak tartani, fogyatékkal élő gyerekek számára egyaránt, pl. Pünkösdölőt koronával, vagy csákót készítenek. Kisgyerekeknek leporellókat szereznek be, bízva abban, hogy "a kicsi után a nagytesó is jön". Megfigyelésük szerint, a dvd-k miatt nőtt a kölcsönzési gyakoriság, de a videókazettákat is használják még.
Korábban egyszerűbbnek érezték a könyvtárosok a helyzetet, mikor csak a
Kelló (Könyvtárellátó) küldte a könyvajánlatokat, ma már viszont a kiadók is postázzák a katalógusaikat. Néha újra is kell rendelni a könyvekből, mint megtudtuk, pl.
Geronimo Stilton-t nagyon viszik.
Kissé meglepetést okozott nekem, hogy a kortárs verseket is sokan kölcsönzik, a könyvtárosok szerint a vers- és mesemondó versenyek miatt, illetve a könyvtár segítségével tartják a "Szép Magyar Beszéd" vagy más néven Kazinczy-verseny (5-8. évfolyamos tanulók részére) helyi fordulóját. Ezen kívül író-olvasó találkozókat is szoktak szervezni.
Az idegennyelvű könyveket külön tartják, köztük német, szerb-horvát nyelvűeket és a Kecskeméti nemzetiségi különgyűjteményből is tárolnak könyveket, de ezeket kevesen használják.
A
régi könyves teremben örökölt és vásárolt könyvek találhatóak, kb. 4200 kiadvány: ferences, Hadik-Barkóczy / Zichy gyűjtemény, olvasóegyletek / kaszinók könyvei. Mindez latin, magyar, francia és olasz nyelven. A régi könyvekkel foglalkozó könyvtáros hölgy láthatóan imádja a munkáját, de összefoglalni annál kevésbé tudta, hogy milyen kincseket láthatunk magunk előtt. Például az
Universal-Lexikon-ból mind a 64 kötetet birtokolják (restauráltatásához viszont nagyon sok indoklást kérnek a pályázatban), de megtalálható itt a
Közhasznú Esmeretek Tára is, melyben Baját is említik néhány szóban.
Tervezik a digitalizálást is, melyet szintén fontosnak tartanak, de a könyvtáros hölgy szerette volna felhívni a figyelmünk arra, hogy becsüljük meg ezeket a régi könyveket, és ne csak az informatikában gondolkodjunk. "Régi könyvet szerintem bűn leírni
MARC-ban" - jelentette ki, és ezért is alkottak egy saját fejlesztésű rendszert. De hogy az informatika mégis hasznos lehet, azt igyekezett bizonyítani
Németh Marci megjegyzése, aki bíztatta a régi könyveseket egy online fórum létrehozására, ahol a könyvek olykor nehezen kiböngészhető címeit cserélhetnék ki egymással...
Aztán megérkeztünk a
zsinagógából átalakított részébe a könyvtárnak, ahol az épületnek illetve magának a könyvtárnak
történetéről kaphattunk információkat. Ez a zsinagóga a harmadik volt a városban (1842-45 között épült), melyet a bajai zsidóság építtetett, a korábbiak tűzvészben pusztultak el (1806-os és 1840-es tűzvészek). Ez az épület az ortodox-neológ szakadás előtt készült, késő klasszicista, csehsüveges boltozatú, felfogásában már neológ jegyeket mutat: az emelvény középen található, oldalbejáratos, mellette az utcafront, félemeleti karzat a hangszeres zene miatt.
A város ugyan megvásárolta a zsidóságtól és a könyvtárat költöztette bele, de műemlék jellegét meg kellett hagyni - ami persze sok nehézséget okozott a szekrények kialakításakor. Sok a kis rejtett zug a polcok között, a felsőbb részeket csak létrával lehet elérni, ezért oda a duplumokat és a kevésbé kölcsönzött dokumentumokat helyezik általában. Így történhetett, hogy a zsinagóga a "kultúra templomává" vált.
Beszámoló olvasható az ELTESzhék klogján is Bácsi Fannitól:
http://elteszhek.klog.hu/2010/07/eotvos-jozsef-foiskola-konyv-es-mediatar/
http://elteszhek.klog.hu/2010/07/ady-endre-varosi-konyvtar-es-muvelodesi-kozpont-baja/
Néhány napot a balatonlellei BME Ifjúsági Táborban töltöttem a Hallgatói Önkormányzatok Országos Konferenciájának (HÖOK) Nyári táborában. Ez egy olyan "buli", ahol évente összegyűlnek az ország vezető hökösei, és közösen pancsolnak, iszogatnak és főként beszélgetnek egymással. Nem ez az egyetlen alkalom, ahol így közösen találkozhatnak, hanem ott vannak pl. a HÖOK vezetőképzők és Küldöttgyűlések, de a nyári tábor valahogy más, egy békés kis sziget, ahol mintha egy időre mindenki szőnyeg alá söpörné a konfliktusokat. Legutóbb két éve vettem részt rajta, és többnyire ugyanazokat az arcokat láttam, mint idén (akik esetleg azóta már más pozícióba kerültek), és ez is emelte a családias jelleget.
Balatonlelle nevezetességeiből még nem sokat láttam (bár az Afrika Múzeum nagyon érdekesen hangzik), de tudom ajánlani a tábor melletti szabadstrandot, illetve a büféjét, ahol nagyon jó lángost és palacsintát készítenek családi vállalkozásban. Legújabb felfedezettünk a
Becsali Csárda, amely önmagában is
műemlék, és ~2500 Ft/fő áron bármit ehetünk vagy ihatunk ott. De persze kihagyhatatlan a belváros, főleg annak eredeti
Kertmozija.
Idén ellátogattunk a csapattal
Badacsonyba (Fonyódtól Badacsonyig elég élvezetes a hajóút), ahol teszteltük
borvidék közel 30 borházának/pincészetének egyikét, a Rózsakő vendéglőt. Mintha nem lettek volna felkészülve az előre bejelentett ~100 vendégre, mert készültek ugyan a borkóstoláshoz különböző vicces feladatokkal (pl. borivóverseny, bortöltés pajzán alakú tökből), de a három alkalmazott alig bírta a tempót, a kiszolgálás kissé kaotikusan és lassan ment.
A bazaltos "
tanúhegyre" a felfelé vezető utat "hegyi taxik" segítik (8500Ft/ kocsi, max. 6 fő részére), de ha gyalog indulunk neki az útnak, akkor nem szabad kihagyni a kisebb fröccsözéseket az útközben lévő pincészeteknél. Ha valakit az ivászat nem ragad meg, annak is megéri a túrázás ezen a gyönyörű vidéken, ahol meg tudjuk érteni, hogy a Balatont miért nevezik "Magyarország tengerének".
Bár végül nem került rá sor a táborban, felkészültem egy foglalkozásssal a palóc népszokásokról, amit most itt megosztok. A frontális előadásoknál mindig érdekfeszítőbb a csoportos és páros munka, talán itt rontotta el a tájház idegenvezetője - aki egyébként részben pont azokról beszélt, amiket én is említettem volna.
Először is párokba osztottam volna a gyerekeket, és megkértem volna őket, hogy (kötöttségek nélkül) beszélgessenek arról, mi jut eszükbe a népszokásokról. Utána közösen tárgyaltuk volna meg, hogy mire jutottak - gondoltam arra is, hogy egy fogalomtérképet felrajzolhatnék az elhangzó dolgokról. Mert ugye népszokások közül megkülönböztethetjük az évszakokhoz, dátumokhoz kötődőeket (pl. betlehemezés, újévi szokások, locsolkodás) és az életkori sajátosságokhoz kötődőeket, családi eseményeket (pl. esküvő, születés, férfivá avatás). A beszélgetésben előkerülhettek volna egyes népi eszközök és viseletek is. Ezek általában mind egy-egy tájegységhez kötődnek. Végül közösen vonhattuk volna le a következtetést, hogy mit értünk népszokások alatt.
Mondtam volna pár szót a palócokról, akiket az 1600-as évektől említenek, és a 18. század végétől vannak jelen a szakirodalomban. Az Északi középhegység lábánál élőket szokták palócoknak nevezni, akik a Cserhát, Mátra, Bükk környékén élnek (ez Borsod-, Heves- és Nógrád megyét érinti). A tájegységen belül is megkülönböztethetünk keleti és nyugati palócokat, akiket nem pont ugyanazok jellemeznek.
Pár szóval az építészetet is megemlítettem volna a tájháznál: a 19. század második felétől jellemző a kőoszlopos tornác. A lakóházak pitvarból, kamrából és lakószobából állnak, az első ház a "tisztaszoba", az udvaron pedig a legnagyobb a csűr és a pajta. Bútoraik közé az ülő- és tárolóberendezések tartoznak: lóca, kisszék, vizesszék, tornyos ágyak, faragott szekrény, festett láda, terpeszlábú asztal és a falon cifratányér.
Leginkább Mikszáth Kálmán: A jó palócok (1881) novelláskötete ismertette meg az embereket a népcsoporttal. Az egyik novellából, "
Az a pogány Filcsik" elejéről vágtam ki néhány mondatot, ami Filcsik bundájának leírásáról szól - ezt kellett volna a gyerekeknek sorba rendezniük.
Innen kötöttem volna át a népviseletekhez, és különböző képeket válogattam eltérő életkorúakról. Megkértem volna a gyerekeket, hogy hasonlítsák össze a képeket, és állapítsák meg ez alapján, hogy miben különbözhetnek az öltözetek és mire utalhatnak. A nőknél egyébként különbség van a hajviselet, főkötő színe és díszítése közt, a szoknyák száma és hossza közt, az ingvállak hímzésében, a kötény formájában, a pruszlik (= ujjas kabát) viseletében, a mell- és fejkendő anyagában, illetve megkötésében. Míg a férfiaknál a kalap, az ing hímzése és a rojtos aljú gatya hossza/szélessége lehet különbség. Mindez kifejezheti a viselő életkorát, vagyoni állapotát és az alkalmat, amin a ruhát hordják. (Palóc népviseleti típusok: bujáki, hollókői, kazári, őrhalmi, rimóci.) Kerestem jellegezetes matyó népviseleteket is képekből, és ezeket össze kellett volna vetniük a palóc ruházattal, hogy ebben milyen különbségeket találnak.
Aztán ismét párokban/csoportokban mondtam volna néhány jellemző népszokást, aminek a neve alapján kitalálhatták volna, hogy mit értünk alatta: ilyen a lányok farsangja (farsang utolsó előtti vasárnapja, lányok adománygyűjtő szokása énekléssel és házról házra járással), "ördöglagzi" (a nevén és azon kívül, hogy Salgótarján környékén tartják, sajnos nem találtam róla adatot), "macskabál" (maskarába öltözött asszonyok este férfiak nélkül báloznak, Mátraalmáson még 1968-ban is tartották). Érdekes még, hogy a fánkot pampuskának, a forgácsfánkot herőcének nevezik - nővéremtől hallottam, hogy a Kétbodony környéki falvakban herőce-napot is szoktak tartani (míg Kétbodonyra a Szilvaszombat jellemző).
Nővéremék „próbatábort” rendeztek munkatársaikkal Kétbodonyban, ahová zenét tanuló csemetéket hívtak. Nem túl könnyű a 12-14 éves srácokkal foglalkozni (jelen esetben hattal), akiknél kamaszodásuk lényege, hogy a felnőttekre figyelni ciki… Pár napig segítettem a táborban, már amennyit tudtam. Minden napra több programot is szerveztünk nekik, ami elég nehéz volt úgy, hogy nem szeretnek korán kelni, és be vannak oltva az ellen, hogy időben odaérjenek valahová. Volt itt tábortüzes szalonnasütés, házi kenyér-, sajt-, grillázs-, padlizsánkrémkészítés, fogócska és meccsnézés stb.
Kétbodony egyébként a Cserhát lábánál fekszik, és a középkor óta lakott település. Tatárjáráskor a Kartal nemzetség birtokolta, később a Bodoni család (1264-76 közt rövid ideig a Nyulak szigeteki, vagyis Margitszigeti apácák tulajdona volt), 1516-ban Werbőczi Istváné lett, majd 113 évi török uralom alatt elnéptelenedett. Evangélikus szlovákokkal telepítették újra, akik megőrizhették nyelvüket és vallásukat. A 17. században alakult ki Felső Bodony, majd 1902-ben egyesült Bodonnyal, és ebből lett Kétbodony. Manapság egyébként nagyon kedvelt horgászhely, illetve áthalad rajta a Kéktúra útvonala. Nevezetessége még a későbarokk templom, az 1710-es Romhányi(-Kétbodonyi) csata emlékére emelt lovasszobor. 2003 óta évente megrendezik a Szilvaszombatot augusztus utolsó szombatján, mikor népi együttesek lépnek fel a színpadon, és a helyiek szilvásgombócot, szilvalekvárt készítenek.
Lemaradtam az első napi tábori programokról, mikor a kisállatkertbe mentek (legnagyobb sikert a kecskeetetés aratta), és sétakocsikázni, lovagolni a faluban. Egész héten áthúzódó program lett a hangszerkészítés: zenetanáruk mindenkinek furulyát faragott fából. A zenélgetés pedig állandó volt a környezetükben, hol szájharmónika, hol gitár került elő.
Második nap körbekalauzoltak bennünket a tehenészetben, ahol a gyerekek a tehenek mellett megnézhették a fejőgépeket is. Vezetőnk elárulta, hogy egy költséges, EU által szabályozott rendszert láthatunk. Az állatok eleinte nehezen szokták meg az új módit, hogy a kézi fejés helyett egy folyosón kell beállniuk, ahol a fejőgépek végzik el a folyamatot. Viszont számukra is megkönnyebbülést jelent a tejtől való megszabadulás, ami feszíti a tőgyüket.
Megtudtuk, hogy a termelők a kereskedőt tartják hibásnak a magas tejárért, mivel ők 60Ft-ért adják el eredetileg a tejet, ami szinte az önköltséget sem fedezi. Kalauzunk szerint az egészséges az lenne, ha a tejet az emberek a termelőktől vehetnék.
Végigsétáltunk a karámok mellett, láttunk bocit váró üszőt és kisbocit. Beszippanthattuk a tehenek táplálékának, a silónak az erőteljes aromáját, ami kukoricából készül. Végül pedig a széna- és szalmabálákon mászkáltunk ugráltunk (a fiúkat ez, és a gitárkészítéshez összeszedett fadarabok érdelték legjobban). Megérthettük, hogy aki állattartással foglalkozik, annak „nincs karácsony, se vasárnap”.
(Délután visszamentünk friss tejért a tehenészetbe. A tulajdonos fia szolgált ki bennünket, aki 12 éves, és láthatólag nagyon otthonosan mozog a tehénfejés, állattartás területén. A tejet egyébként 150/l áron kaptuk, és az ivás mellett házi sajtot készítettünk belőle.)
Aztán ellátogattunk a kétbodonyi tájházba, ahol a falusi életformával ismerkedtünk meg. A berendezés az 1900’ eleji állapotokat tükrözi, és idegenvezetőnktől itt is bőséges információt kaptunk. A falusi életforma az önellátásra épült, mindenki termesztett növényeket, maguknak és az állatok etetésére. A boltban kapható termékek korábban csak a cukor, só, ecet, petróleum, íróeszközök, füzet és kocsikenőcs voltak. Minden falusi portán megtalálhattuk a következő állatokat: tehén, igavonó állat, sertés (zsírjáért, húsáért), bárány (gyapjáért), tyúk, liba, kacsa (a szárnyasokat is húsukért, zsírukért és tollukért). A galambok húsát általában betegeknek és gyerekeknek adták. A 10 órai 10 percinek hívták, és a gyerekek lekváros- és cukroskenyeret ettek (utóbbinál a kenyeret benedvesítik és arra tesznek cukrot). Húst csak vasárnaponként ettek, és idegenvezetőnk többek közt ezzel indokolta elődeink alacsonyságát.
Betekintést nyerhettünk a népviseletekbe is, ami a palócoknál leginkább a sok alsószoknyát, hímzett kötényt és díszes mellényt jelentette. (Más a helyzet a matyóknál, a kalocsaiaknál vagy a Boldog-környékieknél, így a szemléletes előadás szerint egy vasútállomáson megkülönböztethetnénk őket.) A férfiak hétköznapi viselete pedig a bőgatyát jelentette, amelynél még nem volt méretkülönbség, hanem egy madzaggal szabták saját magukra. A népviselet a kort is elárulja: minél cifrább a ruha, annál fiatalabb a viselője.
Hallgatóságunk nem volt túl megértő az információáradattal szemben, hangosan nevetgéltek, és láthatóan nem figyeltek, ezért idős idegenvezetőnk megfegyelmezte őket. Később, mikor bocsánatot kértünk, akkor megosztotta velünk, hogy azon lepődött meg, hogy a 7-8. osztályosok valóban ilyenek szoktak lenni -, az első 5-6 percben, de aztán elkezdenek érdeklődni. Itt viszont úgy látta, nem tudja lekötni a figyelmüket, de szerinte is biztos megmaradt valami a hallottakból, ezért nem aggódik.
Következő nap a bánki tóhoz kirándultunk, amely egy gyönyörű táji környezetben kialakult tó, korábban „tengerszemnek” nevezték. A víz természetes képződményként nagyon mély, de strandja bólyákkal határolt (a belépő diákoknak és nyugdíjasoknak 500Ft), ahol nagyrészt még leér a lábunk. A falu honlapja azt írja, hogy az 1990’ elején a tó vize elalgásodott és nem szabadott benne fürdeni, de ezt kitisztították. Bánkon egyébként nagyrészt magukat szlovák nemzetiségűnek valló emberek élnek, ezt mutatja tájházuk, községházuk, évente megrendezett összejövetelük. Kedvelt horgász- és kirándulóhely, sok koncertet tartanak a Bánki tó partján.
(Ezután még éjszakai túra következik Kétbodonyban és nógrádi várlátogatás, melyekről szintén lemaradok.
