Kalocsa az egyik olyan hely, ahová mindig is szerettem volna eljutni, részben a szakdolgozatom miatt, de egyébként is a kívánságlistám elején szerepelt. Mikor az EFOTT felé mentünk Bajára, akkor tűnt fel, hogy áthaladunk Kalocsán, és mindenképp meg akartam nézni. Végül egymás után két nap is visszatértünk, de ez abból adódott, hogy nehezen tudtunk elindulni a fesztiválról, a Főszékesegyházi Könyvtárba pedig csak délben és du. kettőkor lehet belépni idegenvezetővel. Ezt a két időpontot pedig lekéstük...

Első nap megnéztük a Főszékesegyházat, amely olasz barokk stílusban épült Mayerhoffer András tervei alapján (1735-1754), majd három érsek építtette fel: Patachich Gábor, Csáky Miklós és Klobusicky Ferenc. Nagyon szép ez a belül halvány rózsaszínre festett templom. Aztán belecsöppentünk a Duna menti Fesztiválba a főtér körül, ahol különböző népviseletbe öltözött csoportok vonultak fel, miközben az emberek kétoldalt álltak, tapsoltak és fotózták őket. Végül egy parkban sétálgattunk.

Másnap időben érkeztünk, de a könyvtárlátogatást először 14 óráról 15.15-re helyezték át, majd 15.45-re egy amerikai csoport késése miatt. Váltottam egy kombinált jegyet 700 Ft-ért, amellyel meglátogathattam az Érseki Kincstárat és a Paprikamúzeumot is a Főszékesegyházi Könyvtár mellett. A kincstár a Katona István házban kapott helyet, a kiállítás történeti sorrendben mutatja be a műveket, többnyire a szertartásokhoz szükséges arany kellékeket. A legmegragadóbb Szent István király ereklyetartója, amit az 1896-os budapesti milleniumi kiállításra készített a Bachruch cég. Számomra a legérdekesebb a liturgikus öltözeteket sorba szedő terem volt, ahol az egyes ruhadarabok kialakulásáról is olvashatunk.

A Paprikamúzeum kevesebb értéket tartalmaz, mindössze egy nagy teremből áll, de turistáknak azért érdemes végignéznie. Felhasználásáról, termesztéséről, kutatóiról tudhatunk meg információkat a kiállított képek, feliratok segítségével.

Elérkezett a várva várt könyvtárlátogatás, ami ezúttal a készített fényképek és skiccek 

miatt volt hasznos. Egy német szakos lányt kaptunk idegenvezetőként, amivel önmagában semmi baj nincs, sok a külföldi, a mi csoportunkban is volt egy, akinek szinkronban fordítani kellett, de szegény lány aligha tudott volna válaszolni a könyvtári és művészettörténeti jellegű kérdéseimre, néhány kérdés után feladtam a próbálkozást. Mint megtudtuk, már a középkorban itt volt Káptalan magángyűjteménye, de a törökök 

bejövetelével az érsekség eltávozott. Ezután érkezett Patacich Ádám Nagyváradról a húszezer kötetes magángyűjteményével, és ügynököket alkalmazott újabb könyvek gyűjtésére. Többek közt neki köszönhetően ma már kb. százötvenezer kötetes az 

állomány, ebből tizenhatezer található az épület Patachich termében, amely az egyházi barokk könyvtárak közül a(z egyik) legfontosabb Magyarországon. A szekrények tetején Maulbertsch által festett medaillonok találhatóak, például Newton, Homeros, Aristoteles arcképével. A látvány lenyűgöző avatatlan szeműnek és művészettörténésznek egyaránt.

Ma elkezdtem Szolnok feltérképezését turisztikai szemmel, amit 22 évig nem sikerült. Az egyik családi legenda szerint, mikor az egyik nővéremet megkérdezték az iskolában, mi Szolnok nevezetessége, akkor azt válaszolta: Kecskemét. Ezen persze jót derülünk mindig, de mikor rákérdeztem édesanyámnál, valójában mi Szolnok nevezetessége, azt a választ kaptam, hogy volt korábban itt vár, de ma már csak a töredéke maradt (mint ahogy Kaposváron is hiába kerestük a várat), és vannak szobrok is. Sokan pedig a szocreál irányzathoz kötik a várost, például 24 emeletes lakóházai miatt, de ezt ezentúl cáfolom, és nem csak az új polgármester miatt, aki sétáló utcát alakított ki az egyik legforgalmasabb útból, amelynek közepén most egy szökőkútban fürdőruhában pancsolnak a gyerekek.

Először ellátogattunk a Repülőmúzeumba, sajnos zárás előtt pár perccel érkeztünk, mivel a hely hétközben csak 15-ig van nyitva, viszont ingyenesen bejárható. A rengeteg kiállított repülő és helikopter engem is lenyűgözött, pedig jártam én már repülőnapon és Ferihegy „backstage”-ében is, amúgy meg nem nagyon kötnek le a technikai dolgok. Kiállítottak itt katapult ülést is, és külön sátorban roncsokat. Egy-két repülő belsejébe létra segítségével be lehet menni, a honlap szerint vannak kijelölt alkalmak, mikor ezeket bemutatják.

Ezután következett a főtér, vagyis a Kossuth Lajos tér a Városházával, előtte a földből kilövellő sok vízsugárral, amit egyesek strandnak tekintenek. A fura szökőkutat két modern szobor zár közre, amelyek közvetlenségükkel nagy hatást keltenek, és mindenkit arra ingerelnek, hogy fotózkodjanak velük. A teret övezi a Verseghy Ferenc Városi Könyvtár, amit nagyon szerettem volna bejárni, de sajnos augusztus 22-ig zárva tart, úgyhogy ide még vissza kell térnem később. Mellette áll a Damjanich János Múzeum, ahová be is mentünk, méghozzá annak mind a négy kiállítására.

Először a hozzám közel álló képtárral kezdtük a sétát, ahol sok remek festmény található, többek közt a Szolnoki Művésztelep alkotóitól, mint például Zombory Lajos, Fényes Adolf, Pólya Tibor, Bihari Sándor, Kernstock Károly stb. Kénytelen vagyok néhány megjegyzést fűzni a kiállításhoz, mert múzeológiai szempontból sok minden kifogásolható. Valószínűleg a problémák anyagi okokra visszavezethetők, amelyekért nem feltétlen (vagyis nem mindenért) a múzeum dolgozói hibásak. A festmények melletti cédulákon csak a készítő és a cím szerepelt (néhánynál, hogy a Magyar Nemzeti Galéria tulajdona), de az évszám, technika, képméret és a háttérinformációk mindenhonnan hiányoznak. A festőkről is lehetne legalább életrajzot közölni, de kiírásokkal csak elvétve találkoztam, a Szolnoki Művésztelep alkotóinak nevét is csak egy fecni hirdette, az is lehetetlen helyen. A termeknél semmi rendszert nem tapasztaltam, de persze nem zárom ki, hogy esetleg tévedek, nem voltak csoportosítva sem téma (pl. tájkép, portré), sem idő (?, ezt nem tudhatom, mivel nem voltak évszámok), sem festő szerint. Ehhez képest eltörpül a nem egységes keretezés, és a megvilágítás hibái, a falak repedéseiről nem is beszélve. Műemlékvédelem jelét nem tapasztaltam, az unokaöcséim is felváltva nyúlkáltak a képkeretekhez, kis szobrokhoz... Figyeljünk ennél jobban oda festőink munkáira!

Az időszaki kiállításon ezúttal Mátyás József képei voltak megtekinthetők. Még nem hallottam a festőről, de a képei hatásosak, jellegzetesek. A Néprajzi Kiállításon 

szobabelsők, földművelési eszközök stb. vannak kiállítva, itt már több felirattal, még angol nyelvűekkel is (néhol feltűnőbb helyen van, mint a magyarok). A Történeti Kiállítás mindössze egy terem, de nagyon hangulatos, egy lakást és egy utcarészletet rendeztek be, de hogy milyen kor stílusában és milyen osztály ízlése szerint (polgári?), az nem derült ki számomra. A legtöbb pénzt és ötletet talán a Régészeti Kiállításra szánták, ahogy az installáció mutatta. A Középső kőkortól vannak kiállítva tárgyak „Zolnock középkori váráig”, több makettel, amikért eleve odavagyok.

Levezetésképp Tisza-parti fagyizás következett, pillantás a Szigligeti Színházra és a Marx Park (ma is így hívják?) béka-vízköpőire. Sajnos több dolog, a könyvtár mellett a Szolnoki Művésztelep és a zsinagógában berendezett Szolnoki Galéria is egy másik alkalomra marad. De nem baj, jövök még ide úgyis!

Újságíróként menni valahová általában más, mint átlag fesztiválozóként. Sátorozás a dolgozói campingben, fotózás a kordon mögül, Backstage, VIP terasz stb. Pedig elvileg az lenne a feladat, hogy a hangulatról tudósítsanak, az emberek reakcióiról. Ez kicsit ellentmondásos, nem? Ha az EFOTT-ra gondolok, először az jut eszembe, hogy a regisztrációnál közölték: túl sokan akkreditáltak fotósként, ezért csak press badge-t tudnak adni; majd mikor pár nappal később rákérdeztünk, hogy becserélhetjük-e az egyiket fotósra, arra gyanakodtak, hogy hazudunk, és nem is adtak... (mert az excel táblázatba bejegyezték, hogy megjöttünk, és így kitörölték, milyen státuszban akkreditáltunk). Campus Fesztiválon megoldották ezt azzal, hogy mindenkinek Press/Photo kártyát adtak. De persze nem ez a fő tudnivaló a két fesztiválról.

A Campus Fesztivál korábban Vekeri tó fesztiválként futott, és ott volt helyileg is, de a szervezők a 2007-es EFOTT után úgy érezték, ez olyan jó volt, hogy minden évben meg kellene ismételni. Mi lesz, ha még több város gondolja ezt így? Lesz mindenhol egy EFOTT-hasonmás? Ugyanis a Campus Fesztiválon nagyjából ugyanazokat a sátrakat használták (más volt a nevük, mert részben mások támogatták), többnyire ugyanazok léptek fel (Debrecenbe hívtak több ismertebb külföldi fellépőt is, pl. The Rasmus, Madcon, Shantel & Bucovina Club Orchestra), ugyanazok voltak a biztonsági őrök. Szóval EFOTT valamivel kisebben.

A különbséget részben a fesztiválozók átlag életkora jelentette, mivel a Campusra több fiatal érkezett. (Mondjuk az utolsó napi Tankcsapda koncert mindkettőnél emelte a rátát.) Az árak viszont annál magasabbak voltak Debrecenben, amennyivel az emberek fiatalabbak. A belépő párezerrel volt olcsóbb, de a fesztivál is eggyel kevesebb napig tartott. A sör és az étel viszont tényleg drágábbnak tűntek. Baján azért nem volt szerencsés a szervezés, mert a legtöbb ember kiment a közeli boltokba, bódékhoz kajálni. Debrecenben nem adta magát ennyire a helyzet.

Az idei EFOTT negatívumai közé venném azt is, hogy hatalmas területen rendezték, ezért sokat kellett gyalogolni a helyszínek között, cserébe nem igazán látszott, hogy tömeg lenne, így kevésbé érződött a fesztiválhangulat. A turisztikai programokat jó ötletnek 

tartottam, amik a Campus Fesztiválról hiányoztak, viszont ott több volt az egyedi helyszín. A feldíszített víztorony nagyon jól nézett ki, dj-k szolgáltatták a zenét és közben kanapékon lehetett ücsörögni. Mellette éjszaka folyamatosan filmeket játszottak, ott is sokat csöveztünk - de hozzáteszem, hogy a két hely zavarta egymást, ez mínusz pont.A FOKK színpadon minden önjelölt ittas ember produkálhatta magát, nem csak karaoke-val, hanem "sörért bármiért". A célját elérte az ötlet, mindig nagy tömeg volt.

Összefoglalásképp azt tudnám tanácsolni, hogy vagy az egyiket, vagy a másikat válasszuk, ha (olcsóbb) fesztiválozáshoz támad kedvünk, mert a két rendezvény majdnem ugyanaz.

Debrecen az egyik város, ahol eddig a legtöbbet jártam életemben: családi okokból, másrészt több barátnőm is lakik arrafelé, de mentem már oda művészettörténészekkel és könyvtárosokkal is (pl. kéthete ott volt a Könyvtáros Vándorgyűlés). Eddig szép emlékeim kötődtek hozzá, sokat fényképeztem és végigjártam múzeumait. A Campus Fesztivál ideje alatt azonban két kalauz kishíján romba döntötte a kialakított képem róla, és ehhez mindössze pár másodpercre volt szükségük.

Mivel nem vagyunk debreceniek, ezért a párommal nem tudtuk hol kell a város szélén villamosjegyet vásárolni - a büféknél inkább azt írják ki, hogy hol nem lehet. És azzal sem voltunk tisztában, hogy a vezetőnél lehet kapni (240 Ft a "normál" ára, a járművön 300 Ft...), később láttuk, hogy a fülkére ki van írva, de a megállóban a táblákon ez nem olvasható. Felszálltunk hát jegy nélkül a villamosra, és persze elkaptak bennünket az ellenőrök. A párom nem volt hajlandó ezek után fizetni vagy bediktálni az adatait, én viszont megtettem, mert tudtam, hogy végülis hibáztunk, fals adatokat pedig nem tudtam volna mondani, mert a szüleim és az élet nem tanított meg hazudni. Kezembe nyomtak egy 12025 Ft-ról (?) szóló számlát, aminél majdnem lehidaltam, és inkább helyben befizettem 3000 Ft-t. (Egyébként a honlap szerint 30 napon túl kell 12000-t fizetni, 5 napon túl csak 6000-t.) A kezembe adtak egy "pótjegyet", ahol 5000 Ft van áthúzva és alányomtatva a 3000 (kedvezményes pótdíj? árleszállítás?).

Eddig a dolog csak-csak érthető volt, de ezek után az egyik "kalauz-kollega" beszólt, hogy "Jó, akkor vegyük úgy, hogy ezt az úr fizette, Önnek pedig megvannak az adatai és fel fogjuk jelenteni!". Erre már bennem is felment a pumpa, és közöltem, hogy "Ehhez Önöknek nincs joguk!". Majd flegmán beszólta, hogy "Az úr fizetett, maga nem, és ezt hárman tanúsítjuk!". A párom ekkor fogta a kezem, és elvezetett onnan.

Tisztelt DKV Debreceni Közlekedési Zrt., szerintem túllőttek a célon, mert a zsarolás nem tartozhat a munkakörükbe; ezek után nem csoda, ha a kalauzokat ennyi támadás éri. Ajánlom, hogy azt a feljelentést ne kapjam kézhez, mert akkor rácáfolok a jókislányságomra; a pótdíj-szelvényt pedig megtartottam.

Lehet, hogy ezt sokan megjegyezték már előttem, vagy csak nekem rosszak a tapasztalataim, de azaz érzésem, hogy a szívünkhöz közel álló településeket "kevésbé" ismerjük, mint az idegen városokat. Ha valahová elmegyünk, jobb esetben felkészülünk a helyi látnivalókból, megnézzük pl. a helytörténeti múzeumot, a képtárat, az emlékműveket. Ahová viszont sokszor járunk (mondjuk a család miatt), ott inkább a kedvenc boltokat, éttermeket, kocsmát, mozit stb. tartjuk számon. Arról jutott ez eszembe, hogy ma két ilyen helyen is áthaladtam, amelyek kulturális értékeiről nem tudok szinte semmit.

Eredetileg az volt a terv, hogy édesanyámmal elvonatozunk Szolnokig, ahol az egyik nővérem lakik (egyébként itt születtem), és ő elvisz minket kocsival - kis kirándulós kitérővel - Recskig, ahonnét a mamámat hozzuk Pestre. A terveinket részben keresztülhúzta az M3 körüli mai kalamajka, és Vámosgyörktől vonattal jöttünk Pestig, a nővérem pedig visszakocsikázott Szolnok felé. Végülis arra jutottam, hogy Szolnokot, Recsket (és Kisteleket) meg kellene néznem kívülálló szemével is.

A kitérőnk egyébként a Mátra lábánál Markazt és Kisnánát jelentette. Előbbi településen sajnos a várat nem tekintettük meg, ahogy eredetileg terveztük, mert a várostól messzebb van, csak nem tudtuk mennyivel. A római katolikus templomról viszont készítettem néhány fényképet.

Nővérem rájött, hogy ő a kisnánai várat pedig már látta, ezért végül egyedül küldtek be. A vár sokáig a Kompolthy család tulajdonában volt az ottani kiírások szerint, jelenleg belépődíj fejében (kedvezményes 300 Ft, teljes árú 500 Ft) bejárható. A termekben korábban kiállítótér működött, ez jól megfigyelhető a leszakadt/levett táblákból. Az idegenvezető keddenként szabadságon van, mivel elvileg ilyenkor kevés a látogató, de a jegyszedő hölgytől megtudtam, hogy nemrég nyertek egy pályázatot, és a vár felújítását, konzerválását tervezik. Fáklyával bevezetett a pincébe is, amelynek nagy része még épen megmaradt - de észrevehetőek voltak a július 4-i várjátékok kellékei. A rekonstrukció ráfér (ha szakszerűen végzik), de elsősorban a műanyag tető alatt lévő széthajigált kőemlékeket kellene összeszedni, és méltóbban kitenni. Az egyik legszebben megmaradt rész a torony gótikus ablaka, a másik pedig egy oroszlános dombormű.

Elhatároztam, hogy amint lemondok a hallgatói lap főszerkesztéséről, elindítom saját blogomat. Ennek az ötlete már régóta érik, de mindig halogattam valami miatt, a közlésvágy viszont erősebb nálam. Nem ígérek szennyes kiteregést, csak arról írok, ami éppen érdekel, és akkor, amikor úgy látom jónak.

Tegnap reggel ért véget az Egyetemisták és Főiskolások Országos Turisztikai Találkozója (EFOTT), amelyet idén Baján rendeztek. Érdekes, hogy 64 ezres látogatói rekordról cikkeznek, mert ez helyben nem tűnt olyan soknak, talán a hatalmas placc miatt. A szervezés hiányosságairól beszélhetnénk, de nagyon szimpatikus volt, hogy szerveztek turisztikai programokat - eleinte ez volt a fesztivál lényege -, amelyek közül a bajai városnézésen vettünk részt a párommal második nap. Meglepetésemre csak egy harmadik ember csatlakozott a csoporthoz, plusz a két szervező lány, akik nem vitték túlzásba a város bemutatását, de jó helyekre vittek.

Először megtekintettük a Türr István Múzeum várostörténeti kiállítását, amely csak egy teremből áll, viszont a múzeum dolgozója odafigyelt mindenre, min akad meg a szemünk, és lelkesen mesélt róla. Itt hallottunk a piacról is (szerdán és szombaton tartják), később ki is néztünk, de csalódást jelentett, mivel a korábbi Lehel piac és a megboldogult Fáy utcai kínai piac keverékére hasonlít. Aztán ellátogattunk a Türr István Múzeum másik részébe is, ahol néhány kevésbé kvalitásos festmény, népi ruhába öltöztett nagy babák (a keszthelyi Babamúzeumhoz és az ócsai kedves babavarró nénihez nem fogható), illetve halászati rész van kiállítva.

Kedvenc helyem Baján az Ady Endre Városi Könyvtár lett, érdekes módon zsinagógából alakították át, és ez fel ismerhető rajta. A könyvtáros hölgy általánosságban beszélt az épületről, megmutatta a három tóratekercset a szekrényben. Számomra az érdekes rész ezután jött, mikor rákérdeztem az állományra és az integrált könyvtári rendszerre, a többiek itt kezdték unni magukat. Leltári szám szerint nagyjából 200 ezer kötetes az állomány, ténylegesen kb. 150 ezer lehet, ebből 4500 régi könyv, 3 ősnyomtatvány - jelentős részük főúri gyűjteményekből maradt. A régi könyvekkel külön könyvtáros foglalkozik, tematikus kiállításokat is rendez, pl. ilyen volt a 17-18. századi tankönyveké. Saját fejlesztésű Linlib nevű rendszert használnak, miután az ALEPH licence lejárt; ennek megvannak a maga előnyei és hátrányai, ahogy tapasztaltam csak egyszerű keresés lehetséges, ami megnehezítheti a felhasználók dolgát. A rendezvénynaptár viszont elég színes, ki szoktak települni a halászléfőző versenyre, együttműködnek a csillagvizsgálóval, de zenészeket is meg szoktak hívni, ha tudják róluk, hogy a városban tartózkodnak.

Végül az Éber Emlékházat jártuk be, amely a festő, Éber Sándor egykori lakása múzeummá átalakítva. Nevezhetjük néprajzi vagy festészeti kiállításnak, de igazából nem sokat tudtunk meg róla, mert a múzeumban dolgozó hölgy zavarban volt, állítólag most próbált másodszor idegenvezetést tartani. A végén pedig erélyesen kitessékeltek minket, mert a Nagy István Képtárba kiállításmegnyitóra kellett menniük... Jó lett volna azt a kiállítást is megnézni, de valószínűleg a képtár a jövő évi Könyvtáros Vándorgyűlésre vagy egy Országjáró Könyvtáros kirándulásra marad, amit most csendben lefújtunk jelentkezők hiányában.