Művészettörténet szakdolgozatom fontos állomása a könyvtárak látogatása, kiemelten az osztrákoké, amelyek bútorzatát a magyarokéval fogom összehasonlítani. Előző félévben sajnos elmaradt az első útibeszámoló, de a másodikét itt olvashatjátok:

A havas autópálya, és hogy éjszaka nem tudtunk aludni, megnehezítette a dolgunkat. Még 12-én reggel kellett írnom St Florian könyvtárosának, hogy nem fogunk tudni odaérni a megbeszélt időpontra, ezért inkább ne várjon minket. A következő állomáshoz, Stift Seitenstettenhez viszont időben, délre odaértünk. Meglepetésünkre levelezőpartnerem, Susana Leitner egy nálam fiatalabbnak tűnő lány volt. Nagyon kedvesen viselkedett végig, csak az én akadozó német tudásom és az ő akadozó angolja élő beszédben nem hozott túl sok eredményt. Mondjuk azt megértettem, hogy a kérdéseimre nem tud válaszolni, helyette azt kérte, gyűjtsem össze őket e-mailben, és ő megkeresi rájuk a választ (pl. mikor alapult a könyvtár, kik láthatók a medaillonokon, a középen lévő tárló egyidős-e a könyvtár berendezésével). Maga a seitenstetteni könyvtár egyébként nagyon szép, csupa fehér bőrkötéses könyvvel. Fűtést és villanyt nem vezettek be az állagmegóvás miatt, ezért napközben lehet csak meglátogatni. A terem két oldalán a könyvszekrények mögött csigalépcső vezet a galériára, melyet azonban nem lehet használni a veszélyessége miatt. A bútorok alul betűrend szerint sorakoznak, felül pedig számozottak. A freskót Munggenast készítette, és az Apokalipszist ábrázolja. Engem a hangulata a pesti pálos könyvtárra emlékeztetett, de ez majd a stílusvizsgálatnál kiderül, lehet, hogy csak a villanyvilágítás hiánya miatt következtettem erre. Az alaprajzot nagyjából lerajzoltam, és a két rövidebbik szekrényoldal szerkezetét (itt vannak a lépcsők), Mazsi pedig fotózott addig. A látogatásért nem kértek egy fillért sem, ajándékba adtak egy füzetet és egy leírást a kolostorról, a boltban vett „Legszebb kolostori könyvtárakat” tartalmazó naptár és a képeslapok árából pedig elengedtek. Cserébe csak azt tudtuk felajánlani, hogy elküldjük az ott készített fényképeinket és a diplomamunkámat (hiába magyar nyelvű, feltennék a honlapra).

Kremsmünsterben volt ez egyetlen hely, ahonnét nem reagáltak a megkeresésemre. Kedvesen fogadtak minket, az idegenvezető hölgy direkt lassan magyarázott, de valahogy kevésbé bizonyultak segítőkésznek. Eleve kötelező idegenvezetővel menni, akinek a díja 12 euró, emellett a diák jegy fejenként 4 euró, ami a pénztárcánk igencsak megkönnyítette. Fotózni csak az első emeleten lehetett, a másodikon nem, és persze hogy ott található a könyvtár is. A hölgy érdekesen magyarázott, csak nem mertem beleszólni bizonyos részeknél, hogy én már ezt tudom... a történelemről, Tassiloról, Nagy Károlyról és II. Henrikről nagyon hosszan beszélt. Főleg, hogy itt található a Tassilo kehely, amiről már egyetemistaként első félévben is tanultam. Őszintén szólva színesebbnek gondoltam, viszont méretre nagyobb, mint hittem. Láttunk igazi Kunst- und Wunderkammert is, amiről pedig múlt félévben tanultam, mint a múzeumok elődje (hallottam már róla a Magyar Nemzeti Galéria Luthertől a Bauhausig kiállításán is). Ez kevésbé díszesebb változat, de az elvet jól szemlélteti: a különböző anyagokból készült tárgyak külön tárlókban voltak elhelyezve, köztük pl. fa, elefántcsont, nemesfémek, és ott sorakozott köztük a jellegzetes kókuszdió kupa és strucctojás-dísz, melyek akkoriban nagyon egzotikusak voltak. A lényeg mégis a könyvtár, a leghíresebbek közé sorolják. Láttam már jó néhányan könyvtárat, és én nem sorolnám a kedvenceim közé. Érdekessége, hogy három terem van egybenyitva: bencés, római és görög terem. A könyvek a polcokon szaktárgyak szerint vannak osztályozva, itt betűkkel sorszámoznak, de  eléggé érdekes módon (jobb és baloldalon váltakozó ABC). A bencés rész teljesen le volt zárva, nem tudtuk meg miért. Leginkább a görög teremben tartózkodtunk, ahol a tárlók nevezetes könyvek faximile kiadásaival vannak telerakva. Itt az előző könyvtárral ellentétben használtak fűtést, méghozzá padlófűtést, ennek nyoma látszik a padlón. Valószínűleg azért is volt erre szükség (amellett, hogy az épület nagyon hideg), mert ezt a könyvtárat sok másikkal ellentétben használták is. Miközben az idegenvezető beszélt, próbáltam rajzolgatni és számolgatni a szekrényeket, polcokat, ablakokat. Érdekesség, hogy a bejárat, jobban mondva a kijárat titkos ajtón keresztül vezet. Én ebben azt nem értem, hogy a könyvtárban miért belülről kell álcázni egy ajtót, amennyiben azt a rendszeres átjárásra használjuk. Meg kell még említeni a Fischebeträger nevű udvart, ahová az út a bolton keresztül vezet (1 euróért). Nagyon szép az oszlopos, árkádos hely, ahol a tavakban lévő halakat lehet etetni.

Bepótoltuk végül a St Florianos lemaradásunkat is, de a könyvtárat nem találtuk, és a mulatóhelyen kívül minden zártnak tűnt. Körbesétáltunk és fotóztunk, többek közt a templomban.

Mivel Linz elég közel volt, ott vacsoráztunk és forró csokiztunk. Mazsit nagyon érdekelte a Linzi egyetem (Johannes Kepler Universität), és engem is el tudott csábítani az egyetemi könyvtár épületének megtekintésével, ezért meglátogattuk a campust. Hatalmas területen fekszik, mintha az ELTE karai és kollégiumai egy helyen lennének, de azért annál kisebbnek tippeltük. Úgy tűnt számomra, hogy inkább a különböző „tanszékeknek” vannak épületei és laborjai, pl. fizikaépület, kémiaépület. Maguk a felszerelések inkább a 80' éveket idézték (hirdetőtáblák, közösségi bútorok), de volt néhány jó dolog a hatalmas menzán kívül is, mint a parkolóautomata a campuson belül (diákoknak is), különböző bankok, igényes könyv- és jegyzetbolt, hatalmas tó, elektrobicikli feltöltése, no meg biciklitároló minden épületnél külön. A könyvtár épülete modern és nagy, valószínűleg ott található az összes szakterület könyve, ami az egyetemistáknak hasznos lehet. De ami a legjobban tetszett nekünk, a még épülő három új tudományos kutatépületi szárny, - közülük egy készült el, de már be is lakták.

Linzben még engem a Marienschwestern kolostora érdekelt (Fiedensplatz 1.), de ennek épülete kívülről nem sokat mutat, viszont nem éppen nyitvatartási időben mentünk. Úgyhogy tovább indultunk, mert az éjszakát már Admontban szerettük volna tölteni, hogy a következő napot ott kezdhessük. Meredek útszakaszokon kellett autókáznunk, köztük sok kisebb-nagyobb alagúton keresztül (legnagyobb alagút 5 km-es volt, legtöbb 2-3 km). A végén az lepett meg kissé bennünket hajnalban, hogy mindezért fizetnünk kellett 4,5 eurót, amire nem számítottunk, pedig ha az alagutak építési költségét vesszük, akkor logikus. Végül 1 körül értünk Admontba, ami egy kis faluhoz hasonlított, egy nagy kolostorral. 

Nem hiszem, hogy a konnektivizmus általánosítása lenne a htk01 kurzus lényege, hanem pont a gyakorlatba ültetés. Ezért úgy döntöttem, marad a blogomon többnyire a könyvtár és művészettörténet tematika, csak éppen megpróbálom őket másik kontextusba helyezni: hogyan használhatunk a könyvtárban vagy művészetörténet órákon konnektivista elemeket? Mivel nem vagyok gyakorló pedagógus, példáim csak elméleti síkon mozognak (egyelőre).

Egyre szaporodnak az általam használt alkalmazások, melyekhez a múlt heti házi feladat még kettővel, közvetve hárommal hozzájárult. Pedig az eddigiekkel is bajban voltam, hogy mit mire használjak; hogyan osszam meg közöttük a tudásom. Annak ellenére, hogy látom az értelmüket, nem tudom őket napi szinten (készség szinten?) alkalmazni. Néha csak regisztrálok vagy egy ideig lelkesedem, majd elfelejtem a szolgáltatást. Ideje kicsit rendet tennem a fejemben - eredetileg egy bejegyzést szerettem volna írni, de már most látom, hogy annyi a mondandóm, hogy inkább érdemes sorozatot készíteni belőle.

Könyvjelzők

Könyvjelzők tárolására, címkézésére szolgáló alkalmazások közül rögtön itt a Delicious és a számomra újonnan jött Diigo. Nehezen tudtam ráérezni, hogy a kettő között mi a különbség, illetve hogyan tudnám mindkettőt eltérően hasznosítani.

Arra jutottam, hogy a Delicious-nál marad az a rendszer, hogy egymás után elmentem az engem érdeklő könyvjelzőket, és később tagekkel tudom őket visszakeresni (ezért nagyon fontos az alapos címkézés), illetve dátum szerint látom őket. Érdekes visszanézni abból a szempontból, hogy mikor mi foglalkoztatott. Jót mosolyogtam, hogy az utolsó címkéim 2009. februáriak és az I. Oktatás-Informatikai Konferenciával kapcsolatosak (Konnektivizmus a gyakorlatban és levelezés a konnektivizmusról). Sokkal többet használtam a Delicioust, mikor Firefoxom volt, és ahhoz kapcsolódott bővítményem, amivel egy kattintással elmentettem a könyvjelzőt - most így van a Diigoval és a Chrome-mal. Tetszik a subscription, mikor az engem érdeklő tageket tartalmazó könyvjelzők listájára iratkozhatok fel (vigyázni kell, hogy ne legyen túl tág kifejezés).

A Diigo-nál majdnem ugyanaz a belépő kép fogad, de itt inkább a listakészítés ötlött a szemembe (hiába találkoztam Deliciousban "bundle"-lel, az kevésbé kézenfekvő). Úgyhogy rögtön létrehoztam egy "könyvtár" listát, így nem csak a tag jelzi az erre utaló tartalmat, hanem rögtön egyben látom az ebbe a körbe tartozó könyvjelzőim. Emellett a csoportok létrehozása is újnak tűnik, amit a htk01 kurzushoz is kapcsolódik.

A két alkalmazás iskolai használhatósága, legalábbis számomra nem kérdéses. Informatikus könyvtáros szakon web2-vel foglalkozó oktatónk, Fodor János már eddig is elvárta a hallgatóktól, hogy a házi feladatként kapott témáikról a könyvjelzőket a Delicious-ba mentsék el (pl. Kámán Vera könyvtáros linkjei). És fordítva, ő is olyanokat tett közzé, amelyeknek olvasását házi feladatként vagy szorgalmiként javasolta. Emellett több könyvtár Delicious profiljával is találkoztam (pl. Győrffy, Kaposvár megyei, egri BSK Zenemű- és Hangtár,  OSzK).

Nem tartom elképzelhetetkennek, hogy középiskolában a tanárok is így tegyék közzé, ha cikkeket kell kötelezően vagy ajánlottan elolvasni a diákoknak. Főleg egy Diigo csoportot létrehozva, ahol lehet reflektálni is az olvasmányokra. Problémaként mindössze az merülhet fel, hogy a művészettörténet tanárok például az internetet a nem ellenőrizhető források, szerző nélküli cikkek miatt teljesen elítélik, bár a középiskolai tanárok kevésbé, mint az egyetemi oktatók. (Twitteren múltkor erre a felvetésemre azt a választ kaptam, hogy az oktatóknak inkább a forráskritikára kellene tanítani a hallgatókat, nem az egész elítélésére, úgy ahogy van.) Régóta hangoztatom már azt a nézetem, hogy a művtöri tanároknak épp azon kellene iparkodniuk, hogy releváns tartalmakkal töltsék meg az internetet, nem pedig elvonulni az elefántcsonttoronyba (várom az ellenpéldákat, mert olyan is akad).

Bizonyára készültek már olyan statisztikák, hogy az első néhány blogbejegyzés után hányan hagyják abba a blogírást a lendület elvesztése miatt. Valamiért anno a naplómat is ilyen ciklusokban írtam, és feljegyeztem magamnak, hogy mit kellene pótolnom és kifejtenem. Azt hiszem, elég lenne ez az egy-két gondolat és főleg fényképek a blogíráshoz, de valamiért a pótlás súlya nehézkedett rám egészen eddig. Ráadásul, ha valamit már egyszer leírtam egy cikkben vagy egy másik blogban, azt nincs kedvem újra elővenni, pedig az összefoglalás hasznos lenne. Most ismét kaptam egy lendületet a Konnektivizmus (htk01) kurzustól ahhoz, hogy leporoljam a blogom. Úgyhogy néhány szó, kép és link következik az elmúlt félévemről:

A 2009. augusztustól októberig tartó időszak jórészt a könyvtáros gólyák terelgetésével telt, ahogy az minden évben lenni szokott (sajnos ez az utolsó évem nappalis hallgatóként könyvtár szakon). Rendeztünk: Gólyatábort (fotóim), GT afterpartyt, Tájékoztató Napot, forró csokizást, Gólyaavatót (fotók), Hűvösvölgyi túrát (fotóim), jászberényi (blogbejegyzés, fotóim) és bécsi kirándulást (cikkem, fotóim), szalonnasütést, kocsmatúrát, Gólyabált...

Két legnagyobb rendezvényünk mégis szeptember 15-én az ELTE-s Könyvtári Nap volt, melyen kb. 15 könyvtárat láttunk vendégül, és a hallgatók a standoknál beiratkozhattak, emellett kerekasztal beszélgetést és a szakmai gyakorlatról szóló workshopot tartottunk (Cikkem a Könyvtári Levelező/Lapban, fotók). Másik rendezvényünk pedig a II. Masters of Library and Information Science konferencia volt, melynek volt ugyan visszhangja a szakmában, de mi tudjuk, hogy sokkal jobban is csinálhattuk volna, ami elszomorít (fotók).

2009. novembertől megválasztottak az Informatikai és Könyvtártudományi Intézeti Képviselet elnökének és a Szakos Hallgatói Érdekképviseleti elnökséget átengedtem másnak, úgyhogy a rendezvények koordinálása és a hallgatók tájékoztatása helyett inkább a külügyes és tudományos életet próbálom fellendíteni, van rá fél évem... (Megjegyzem, így is rengeteg tanulmányi kérdéssel fordulnak hozzám a hallgatók, valószínűleg többel, mint a hivatalos tanulmányishoz, pedig nem is arra a képzésre járok, mint ők.)

A művészettörténet szakdogám miatt sok könyvtárat meglátogattam azóta. Ahol voltunk:

• Pannonhalmán,
• Sárospatakon,
• Esztergomban,
• Szombathelyen,
• Veszprémben,
• a könyvtárosokkal a Pesti Pálos könyvtárban (fotók)
• és egy kétnapos osztrák körúton, mikor megnéztük: Stift Altenburg,
• Herzogenburg,
• Lilienfeld,
• illetve Melk kolostori könyvtárait. Fáj a szívem, hogy most nincs alkalmam egyesével beszámolni róluk, gyönyörűek, és mindenkinek ajánlom mindegyiket.

Rengeteg kiállításon is jártam, melyekről jó lett volna írni, de idő hiányában elmaradt. Amik most eszembe jutnak: 

• Robert Capa a Ludwigban
• Wordpress a Millenárison
• Paizs-Goebel a Budapesti Történeti Múzeumban
• Schinwald a Műcsarnokban
• Aba-Novák Esztergomban
• Messiások Debrecenben
• Magyar Nemzeti Galériában: Borsos József, München magyarul, Maulbertsch 
• Szépművészetiben: Szentföld öröksége, Turner és Itália, Botticellitől Tiziano-ig, Degas-tól Picassóig (cikkem) 

Emellett minden héten jártunk múzeumba a Múzeumpedagógia spec. koll. keretében, de ezt azért nem sorolom, mert még mindig tervezem, hogy írok erről egy külön bejegyzést. Főleg, hogy egy módszertanos órámon pedig nekem kellett múzeumpedagógia foglalkozást tartani.

Ha már kultúra, akkor a színházi élményeket sem hagyom ki. Még tavaly néztem meg A nő vágya c. modern darabot a Pesti Színházban. Az Abigél c. musicalt és a Bajadér c. operettet az Operett Színházban. Illetve 2010-re van egy zenés bérletünk a Magyar Színházba (miért nem voltam én eddig ott?!), ahol eddig a Don Quijote-t tekintettük meg.

2009-ben is érszt vettünk az ITech Challange versenyen, ezúttal viszont nem jutottunk be a döntőbe. 2008-ban vagy a telekommunikációs téma tetszett jobban, mint az energetika, vagy a kezdők szerencséjét tapasztalhattuk meg. Emellett beneveztünk a K&H kísértetiesen hasonlító versenyébe is, csak itt a bank volt a téma. Az online selejtezőn itt sem jutottunk túl, de szerintem ahhoz képest, hogy egyikünk sem közgazdász, egészen jó eredménnyel zártunk. (Cikkem a két versenyről.)

Tavaly végre elkezdtem az autóvezetést tanulni. Jártam KRESZ és egészségügyi tanfolyamra, majd a vizsgát kisebb meglepetésemre mindkettőből elsőre letettem. Vezetni viszont még nem próbáltam, mert várom a jobb időt, habár mindenki szerint, ha most kocsiba ülnék, akkor tanulnám meg igazán a vezetést.

Még tavaly tettünk egy fogadalmat @mazsom-mal, hogy minden hónapban legalább egyszer elmegyünk egy konferenciára. Az iramot nagyjából bírjuk, és mindketten szeretjük ezt a műfajt. Rákaptam arra, hogy real time jegyzetelem az előadásokat, nagyjából cikké formálom őket, és a Konferencia Klogon publikálom - a felsorolásban jelzem a bejegyzések linkjeit:

• VI. Magyar Számítógépes Nyelvi Konferencia, Szeged (klog - 1. nap, 2. nap, cikk)
• Civil Kommunikációs Akadémia a DUE szervezésében (klog - 1. alkalom, 2. alkalom, 3. alkalom)
• II. Oktatás-Informatikai Konferencia az ELTE PPK-n (klog - 1. nap, 2. nap, cikk)
• Design Meetup januárban (klog)
• ELTE Innovációs Nap (klog, cikk majd az ELTE Online-on lesz...)
• Microsoft képzés a BME-n

És nem utolsó sorban végigcsináltam egy újabb félévet az ELTE-n. A művészettörténet szigorlat 2-vel együtt, amiről az a hír járta, hogy a szigorlat 1-nél könnyebb, de én ezt cáfolom, és szerintem sokan mások is. A 120 órás múzeumi gyakorlatomat az Artpool Művészetkutató Központban végeztem, de erről is úgy terveztem, hogy külön bejegyzésben kellene megörökíteni, főleg, hogy valószínűleg ebben a félévben visszatérek oda ösztöndíjas gyakornokként.

Ennyit az előző félévemről, és akkor térjünk vissza a Konnektivista képzéshez, a Modern eszközök az oktatásban ELTE PPK-s kurzushoz és a szakdolgozataim írása során gyűjtött tapasztalatokhoz.

Tegnap a szüleimmel elmentünk Egerbe, megismerkedésük színhelyére. Érdekes dolog, mikor az emberek nagyon várnak valamit, de annyira feszültek emiatt, hogy csak elrontani tudják az egész hangulatát. De ez most nem ide tartozik.

Művészettörténet szakdolgozatomhoz megtekintettünk egy újabb állomást, az Egri Főegyházmegyei Könyvtárat, amely a Líceumban található. Jártam már az épületben Országjáró Könyvtárosok kirándulássorozat keretében, de akkor ebbe a barokk terembe nem hoztak el minket. A kápolnát (zeneterem) akkor is megnéztük a freskójával, amelyet Maulbertsch osztrák festő készített (a kalocsai könyvszekrények medaillonjainál említettem), az égi alakok Isten országát tárják fel előttünk. Az oltárképen pedig Szent István imádkozik a Szent Szűz előtt. A freskó a könyvtárteremben is nevezetes, Kracker János Lukács festette meg rajta a Tridenti zsinatot, méghozzá neogótikus mennyezettel, ami furcsán illeszkedi a késő barokk teremhez. A szekrények tetején itt is világi és egyházi személyek reliefjei helyezkednek el, akárcsak Kalocsán. A terem Fellner Jakab tervei szerint lett kivitelezve és Lotter Tamás egri asztalos alkotta meg berendezését. A könyvtárat egyébként Gróf Eszterházy Károly püspök hozta létre 1793-ban, a létrehozott négy fakultáshoz szükséges könyvekből.

Ezután bementünk még a Minorita templomba a Dobó téren. Ennek oltárképei és freskói eléggé el vannak feketedve, de a megvilágítás sem volt jó. A padok fafaragása viszont nagyon tetszetős, főleg az elülső részeken, mindenhol más mintával. A Vár és egyéb nevezetességek most kimaradtak, de részt vettünk egy borkóstoláson a Vár lábánál. A helyet az önkormányzat tartja fenn, és a borokat 1000 Ft-ért lehet megvásárolni. Végül elmentünk a Kossuth Lajos utcában lévő Sárvári cukrászdába, ahol szintén tudom ajánlani a sütiket és a fagyikat.

Tegnap előtt a szüleimet elkísértem Mezőkövesdre, de míg ők tovább buszoztak Zsóry-fürdőbe, addig én megnéztem a nevezetességeket. A Szent László téren található a város leghíresebb temploma és a Matyó Múzeum. A Szent László templom alapjai am15. századból valók az emléktábla szerint, az alapok gótikusak, de a hajó és a torony barokk kori. A legérdekesebbnek mégis az oldalkápolna színes freskóit találtam, ahol a népet matyó ruhás emberek alkotják. (A helyi jelleg ugyanígy dominál Szegeden a papucsos Madonnánál is.)

A Matyó Múzeum földszintjén időszaki kiállítást nézhetünk meg, ahol ezúttal népi ékszerek voltak összegyűjtve az ország különböző részeiből, pl. Bajáról, Debrecenből, Fótról és természetesen Mezőkövesdről. Az ékszereket formáik és funkciók szerint különböztették meg a tárlaton, méghozzá a következő csoportokat képezték: ékesít, jelöl (pl. a nyakláncon a láncok száma és színe életkort jelöl), mágikus (talizmán, amulett, gyógyító szerep), gyakorlati. A fölső emeleten van az állandó kiállítás „Matyó népélet – Tárgyakban élő hagyomány” címmel, ahol azt is megtudhatjuk, hogy a matyóság a 18-19. században formálódott néprajzi csoport. A név népi hagyomány szerint a Mátyás névből származik, mivel Mátyás királytól kaptak mezővárosi kiváltságot (ehhez képest nem értem az időbeli eltolódást). Népviseletbe öltöztetett bábuk, tájjelegűen berendezett ház, néhány tárgy, és főleg fényképek, leírások alkotják az installációt. A kis témák lefedik egy család életét a párválasztás, házasság, gyermekáldás, vallás, öltözék stb. Figyelemre méltó hagyomány a Mária-lányoké, akik egyházi ünnepeken jelennek meg, furcsa tornyos, gyöngyös fejfedőben. Megemlítik, hogy a 19-20. században indult a nemzeti kultúra konstruálása sok országban, így Magyarországon is, és ekkor a nemesség és középosztály a paraszti hagyományokhoz nyúlt. Megjelentek a reklámokon a matyó ruhás lányok és fiúk irónt, csokit, cigit, rádiót árulva. Ebben az összeállításban mintha éreztem volna a fricskát, de igazából Mezőkövesd ebből kezdett hasznot húzni... Matyó ruhás emberekkel nem találkozni már az utcákon, viszont a boltokban árulják a tarka mintás souvenireket.

A Hadas városrésztől részben épp ettől kaptam frászt. Felépítettek a belvárosban néhány tájházat, ahol különböző családok árulják a kézzel készített portékáikat. Minden helyen nálam fiatalabb srácok fogadtak a pénztárnál, gondolom nyári munkára befogták a családok a gyerekeiket. Először a bútorfestő házba mentem be, ahová 200Ft a belépő, két kis teremből, plusz az előszobából áll, és bármi megvehető (tükrök, tálak, szekrények), hozzáteszem elég drágán, ezért a belépődíjon kívül másért nem fizettem. A mézeskalácsos bolti részéhez nincs belépő, és láthatjuk, ahogy az anyuka közben készíti a mézeskalácsokat. Viszont a mesekiállítás rész 300 Ft-ért megtekinthető, az egyik része raktárhoz hasonlít, a kiszolgáló srác haverja a háttérben számítógéppel játszott. Öt mesét raktak össze a vitrinekben papírmaséból, de Jancsi és Juliska mézeskalács háza sem mézeskalácsból volt. A legjobban még Hófehérke története hozta helyre a renomét, mert ott a díszletet tényleg mézeskalácsból készítették: ágyakat, tükröt, fát, szekrényt. A Kézműves ajándékbolt legalább nem akart a nevével mást mondani, mint ami igazából, de a csuhé tárgyakon kívül néhány giccs is kapható. A Kisjankó Bori Emlékházba diákoknak 100 Ft a belépő, de a küszöbön megálltam és kifordultam, mert egy egyszerű parasztházat láttam, ami nem az első és nem is az utolsó lett volna életemben. A tűzzománcoshoz és a fazekashoz már be se néztem, mert elment a kedvem. Értem én, hogy a kézműveskedésből nehéz megélni, csak akkor döntsük el, hogy boltot vagy múzeumot szeretnénk nyitni és ne verjük át az embereket.

A gépmúzeumnak csak az udvarára néztem be, egy szabadtéri kiállítás (csöpögött az eső), ahol különböző gépek vannak a kertben kiállítva. Aztán a Mezőkövesdbe vetett hitem az Iskolatörténeti Kiállítás hozta kissé helyre, ahová azt hiszem diákoknak 200 Ft a belépő. Egy volt biológia-földrajz tanár gyűjtögette össze a tárgyakat, és egy volt ének tanár vezetett engem körbe. Nincs sok kiállított dolog, és ha kicsit gonosz akarok lenni, akkor nem is nagy kuriózumok, na de ahogy a nő lelkesen végigmutatott mindent töviről hegyire, az bámulatos volt! Beültetett az általános iskolai padba, kezembe adta a nádpálcát, és megmutatta milyen nehéz egy tintatartó. Lapozgatta előttem a füzeteket, hogy milyen szépen írtak a gyerekek, és beszélgettünk az osztályozásról, aztán a tankönyveket nézegettük. A gimnáziumi tárgyakat bemutató teremben az Osztály krónikát csodáltuk meg, ahová a diákok naplószerűen bevezették a kirándulás élményeiket. Eddig nem is tudtam, hogy korábban a sapkákon jelezték, hogy ki milyen tanuló, a három csík volt a kitűnő, két csík a jó, egy csík a rossz tanuló, és ha nem volt csík, akkor bukott a diák. Bár a hölgy szerint jobb volt az, mikor megmondták központilag szóról szóra, hogy mit kell tanítani a gyerekeknek, és csak egy tankönyv volt, de nekem nagyon szimpatikus volt. Ráadásul képzelem, hogy mindenkinek ekkora lelkesedéssel mutat végig mindent. Ajánlotta, hogy ha a szakdolgozatomhoz kell majd valami, akkor nyugodtan menjek oda kutatni. Nem szerettem volna azzal lelombozni, hogy pont arról fogok írni, ami neki nagyon nem tetszik, a kompetenciák alkalmazásáról az oktatásban.

Nem volt túl napos idő, sőt, de a szüleim panaszkodtak, hogy rengetegen voltak a fürdőben. És igaz, hogy vannak beltéri és kültéri medencék is, de nekik az élmény nem adott többet a Dagály fürdőnél. Kicsit csalódtunk mindannyian, talán azért, mert túl nagyok az elvárásaink, de alapvetően nem volt ez rossz nap.

Hirtelen jött ötlet volt, hogy harmadik nap Kecskemét útbaejtésével induljunk haza, mivel a kisteleki termálfürdőt előző nap kipipáltuk, és ott nem maradt túl sok program. Még reggel elvittem a lányokat a Sziget cukrászdába, ami a kedvencünk a városban. A pályaudvar felé menet elhaladtunk a várostörténeti múzeum mellett, ami még a tanárnő nagynéném szerint is alig van nyitva. Interneten csak azt az információt találtam, hogy be kell előre jelentkezni, de elérhetőséget sehová nem írtak. A kíváncsiságomat már csak azért is felkeltették, de hát ez is máskorra marad.

Kecskemétre nem volt előre tervezett programom, mert nem tudtam, hogy oda is megyünk. (Most nézem, így utólag, hogy mennyi helyre elmehettünk volna! Eddig még csak a Szórakaténusz Játékmúzeumban jártam, de ott kétszer is, és egy diákújságírós Médiahétvégén valami stúdióban.) Ezért egy hosszú városi séta (például láttuk a Katona József Könyvtárat és az azonos nevű színházat, illetve a Lechner Ödön által tervezett Városházát) mellett csak a Cifrapalotát tekintettük meg belülről is. Szégyen szemre fogalmam sem volt róla, hogy a Kecskeméti Képtár működik benne (méghozzá 1983 óta)! Az épületet Márkus Géza tervezte szecessziós stílusban 1902-ben, a homlokzatdíszeket és a tetőcserepeket a Zsolnay gyár készítette hozzá. A belső is szép, legfőképp az első emeleti díszterem a pávamotívumokkal, de az ablakokat, ajtókat, lépcsőházat is érdemes megnézni. A belépés vasárnap ingyenes, meg is lepődtünk rajta. A földszinten most tűzzománc időszaki kiállítás van, kortárs alkotóktól, néhány nevet fel is jegyeztem, akiknek tetszettek az alkotásai: Fajka János, Makrai Zsuzsa, Bábásné Lakatos Erika munkái a képek közül; Ötvös Nagy Ferenc, Czóbel Marianna a tárgyakat munkálták meg szépen. Az első emeleti kiállítótérben keverednek az avar kincsek a helytörténettel, nem egészen értettem a következetességet. A képtár részben elsősorban Tóth Menyhért festményeit láthatjuk, de akad néhány Mednyánszky László kép is, a kedvencem pedig Révész Imre Szecessziós paravánja.

Később ebbe a városba is vissza kellene még térni, nem csak a hangulata, hanem az eddig kihagyott múzeumok miatt is.

 Kistelekről Ópusztaszerre néhány perc alatt el lehet jutni busszal. Szombaton voltunk ott, ráadásul Dinnyenapon, és talán ezért hatalmas sor állt a pénztárak előtt, de lehet, hogy annyira beivódott már a köztudatba a hely. Kiskoromban sokszor vittek engem a parkba; megbeszéltük a lányokkal, hogy ez korábban valahogy mindannyiunknak nagyobbnak tűnt. A jegyárak elég magasak, pl. a Feszty-körkép megtekintése 4000 Ft, diákoknak 2000 Ft. Viszont kínálnak kedvezményes jegycsomagokat, amikből nem adnak egyéb kedvezményt - mi ezek közül a Feszy jegycsomagot választottuk 2500 Ft-ért, amiben benne van a körkép, de a panoptikum és a lovas bemutató nincs.

Először az Árpád emlékművet fényképezgettük le, ami legelőször látható a parkba menet, és Melocco Miklós Aratókat megmintázó szobrát. Végigjártuk a Csete jurtákat, ahol különböző faanyagokat állítanak ki, ami számomra legalábbis nem túl érdekes, néhány kisebb makettől eltekintve. Az egyik jurtában a magyar történelem követhető végig kiskatonákkal eljátszva, rövid szöveges összefoglalókkal. Bírom ilyenkor a szülőket, akik bölcsen próbálnak magyarázni a gyerekeiknek, csak a 896-os dátumon nem terjed túl a tudásuk. Egy másik jurtára ki van írva, hogy ott térképkiállítást találunk, ehhez képest megvásárolható térképek sorakoznak ott egy ajándékbolttal együtt. A tó partján áll a Vízügyi kiállítás berendezett házikókkal.

A Feszty körkép sorában is rengetegen vártak. Gyerekkoromban meghatározó élmény volt a kép egyes részeit megvilágító fény, miközben egy előre felvett hang mondja az információkat. Felnőtt fejjel azért ez elég költségkímélő megoldásnak tűnik, főleg ha a jegyárakra gondolunk. Szeretném hinni, hogy az összeget a kép karbantartására fordítják. A festményt Feszty Árpád készítette és a Magyarok bejövetelét ábrázolja. 120 m hosszú, 15 m magas és a Milleniumra készült, eredetileg a Városligetben volt kiállítva. Többen tettük már fel a kérdést, hogy miért pont ide hozták utána? A festő a hű ábrázolás kedvéért Spányi Bélával, Ujváry Ignácz-cal és báró Munkácsy Lászlóval Kárpátaljára utazott, hogy megörökítse a volóci völgyet (ezt egy hasonmáskiadásban olvastam, amit a városligeti kiállításkor adtak ki). A körképen szerepel: Árpád fejedelem terepszemléje, a fejedelem asszonyának megérkezése, katonák, a hegyek lábánál állatokat terelők, sámán és körülötte lányok önkívületi állapotban, illetve Latorc megkötözve, aki előtt a lánya térdepel. A félórás program előtt vagy után az épületben lévő többi kiállítás is megtekinthető. Az emeleten cikkek Ópusztaszerről és a Feszty körképről; kiállítás a Székelyföldről és Promenád viaszbábukkal. A Panoptikumba ugye mi most nem mehettünk be, a kilátó pedig le volt zárva.

Sétáltunk egyet a Monostor-romnál, majd a Skanzen következett a különféle házikókkal és boltokkal, pl. szatócs, pék, halászház; az iskolát most nem találtuk meg, viszont megmásztuk a malmot is. A Szegedi Háznál tartották a Dinnyenapot, ahol mindenki kaphatott fél szelet dinnyét, és kóstolót a dinnyelekvárból, de érdekes módon, vásárolni nem lehetett belőle többet. (Nem mintha annyira jó íze lett volna, szerintem a sült tökhöz hasonlított, csak extrán édesen.) A dinnyefaragók munkái viszont nagyon tetszettek, kivéve, hogy pl. a Shrekből készítettek figurákat, amit nem teljesen értettem hogy jön ide.

Azaz igazság, hogy 4-5 óra bőven elég mindennek a megtekintésére, talán még sok is. Valamiért azaz érzésem, mintha Ópusztaszert egyszer berendezték volna, és azóta itt áll, fejlesztések nélkül. Lehet, hogy én tévedek, vagy lehet, hogy ennek így kell lennie egy emlékpark esetében. Vagy mégsem?

Késő délután következett a kisteleki termálfürdő programpont, ami szombatonként este 10-ig nyitva van. A nemrég épített hotelről kezd lekopni a festék, ami elég csúnya, ezt rendbe kellene hozni. A szálloda mellett található a sportcsarnok, ebben pedig a fürdő. Három medencéje van, egy hideg vizes az úszáshoz, egy normál hőmérsékletű pezsgőfürdős és egy melegvizes, plusz két szauna. A családommal kedveljük ezt a helyet, minden megvan benne, ami egy kis kikapcsolódáshoz kellhet, és a lányoknak is tetszett.

 Egy hosszú hétvégére, péntektől vasárnapig elvittem két barátnőmet a kisteleki házunkba nyaralni. Tavaly Horvátországban voltunk velük, úgyhogy most kicsit lejjebb tettük a lécet, de nekem nagyon kedves ez a ház, és Kistelek közelében több város is található.

Első nap Szegedre vitt az utunk, ahová pontos programtervet készítettem... Először a Dóm téren sétáltunk, ami kevéssé élvezhető nyáron a Szegedi Szabadtéri Játékok állványaitól. Sajnos ilyen előadásra még sosem sikerült eljutnom, pedig már nagyon régóta szeretnék. A Dómba viszont bemehettünk egy oldalbejáraton, éppen jött egy csoport, akikhez csatlakozhattunk volna, hogy megnézzük az altemplomot és a tornyot idegenvezetéssel, de a csoport tagjai ezekre nem voltak kíváncsiak! A jelenlegi templomot 1913-ban kezdték építeni Foerk Ernő tervei alapján (Schulek Frigyes terveit egyszerűsíteni kellett), miután 1879-ben az árvíz elmosta a korábbi Szent Demeter templomot. A téren látható egy gótikus kis torony, amelyet ekkor találtak befalazva, nagyjából a 12-13. századra saccolják ennek és ezzel együtt az előd-templomnak az eredetét. A Dómban lévő freskókat többen készítették, az interneten elég nehezen találtam meg a neveiket: Muhits Sándor a figurális falképeket, Beszédes Ottó és László az ornamentális díszeket, Patay László a Szent Gellért életét ábrázoló sorozatot, Szörényi Reischl Károly a Magyarok Nagyasszonya falképet, Márton Ferenc pedig a nyolc erényt a négyezet körül, a szentély Szentháromság mozaikját, és később a szűrös, papucsos szögedi Máriát.

A Somogyi Könyvtárban megnéztük A Tisztelet Tisztelete – A világ vallásai kiállítást, amelyet az állomány régi és ritka könyveiből rendeztek be. A régi tárlókban elhelyezett könyvek nem túl impozánsak, viszont szimpatikus, hogy ingyen magyar-angol nyelvű kiállítási katalógust vehet el bárki. Ezután elvezettem a lányokat a Boci Tejivóba, amely sokak kedvenc étkezdéje Szegeden. A berendezés csupa bocis képből és tárgyból áll, az étlapon tejtermékek szerepelnek, sok menüvel és diákkedvezménnyel. A hellyel szemben található a Fekete Ház, ahol jelenleg fotó-, és textilkiállítás van. A ház elnevezéséről több pletyka kering, de valószínűleg az eredeti szürkés-barnás külső festés színeződött egykor feketévé, de ma már ismét szürkén láthatjuk.

Ezután a Móra Ferenc Múzeumba látogattunk, ahol érdekes módon még sosem jártam. 400 Ft-ért elég sok állandó és időszaki kiállítás nézhető meg. A díszteremben és a Lucs teremben festményeket nézhetünk meg, például Glatz Oszkártól, Deák-Ébner Lajostól és érdekes módon Angyali üdvözlet festményt kérdőjellel ugyan, de Giorgio Vasarinak tulajdonítottak (ő írta A legkiválóbb festők, szobrászok és építészek életét szubjektíven összefoglaló könyvet; véletlenül sem keverendő össze Vasarelyvel, amit csak azért jegyzek meg, mert sokan rögtön rá asszociálnak). Meglepne, ha az valóban az ő festménye lenne, de kétségkívül nagy szenzáció lenne. Ebben a múzeumban látható az Alföld egyetlen 19. századból fennmaradt patikabútorzata. A természettudományi kiállítások kevésbé szoktak lekötni, de ez mégis tetszett, de a berendezés nagyjából a szokásos: kitömött állatok (mint például a kapibara...), ásványok, kagylók. A Móra teremben a névadó életútját követhetjük végig, egy-két bútorát tekinthetjük meg. A földszinten található időszaki kiállítás a Humor által 

élesen, ahol karikatúrák, Ludas Matyik mellett kortárs alkotók műveit is megnézhetjük. Ezeket legutóbb a Vízivárosi Galériában láttam Budapesten, a play art kiállításon, valószínűleg ennek néhány darabját vették át, pl. Pittmann Zsófi, Kovách Gergő, Borsos Róbert, drMáriási alkotásait. Kisebb szóváltásba keveredtem a teremőr nénivel Haraszty István kinetikus szobrai miatt, amelyeknek az a lényegük, hogy mozognak, ehelyett itt az egyiket még vitrin alá is rejtették! A vitrin elég kicsi, ezért elkezdte a falát kiütni egy nagyobb golyó, emiatt most már nem kapcsolják be senki kedvéért. A magyarázat szerint azért kell a vitrin, mert kilopkodnák a kisebb golyókat, amiben sajnos nem is kételkedem..., az állandó felügyeletet nem tudják megoldani. Akkor is szerezhettek volna legalább egy nagyobb vitrint, szerintem itt a kiállítás rendezője nem gondolkodott eléggé előre. Az emeleten látható a népművészeti kiállítás. A 88-as termet meglepetésemre a Rádió 88 támogatja, most borcímkékből rendeztek be tárlatot, de megjegyezném, hogy nem túl izgalmasan.

Az elsőn lévő időszaki kiállítás jelenleg Sprok Antal bútorszobraiból áll, Fából faragott világom címmel. Ez mindannyiunkat lenyűgözött, tudtunk volna választani közülük egy-két darabot, noha a bútorok közül néhány inkább csak dísznek jó, de ami nagyobb gond, hogy többszázezer forintba kerülnek. Nem csoda, hogy a múzeumi boltból már az össze leporellója elfogyott, a könyve viszont majdnem ötezer forintba kerül.

Sütiztünk egyet a Kis Virág cukrászdában, utána vetettünk egy pillantást a REÖK Palota szecessziós épületére, amelyet Magyar Ede tervezett 1907-ben. Utána megnéztünk még egy-két mesefilmet a Tér-Film-Zene Fesztiválon. Biztosan elfogult vagyok, de a Magyar Népmesék még mindig jobban tetszik, mint a Lenny és Tweek animációs mese. A kimerítő program után visszabuszoztunk Kistelekre.

Még vasárnap a kedvesemmel ellátogattunk Nádasdladányba, amelynek kastélyát egy somogyvári prospektusban láttam (az összefüggést nem sikerült felfedeznem), és nagyon megtetszett. Vonattal Pestről csak egy székesfehérvári átszállással lehet menni, így is Csór-Nádasdladány községbe érkezünk, ahonnét még 5 km-t kell gyalogolni a központig. Természetesen aznap a kocsmákat kivéve minden zárva volt, enni véletlenül sem tudtunk. Viszont talán a kastély kárpótolt bennünket mindezért.

Idegenvezetés minden félórában indul, és csak ezzel lehet bemenni, ez talán megmagyarázza, miért hadart el mindent a hölgy, és a kérdéseknek sem örült. Őszintén szólva a külsőt érdemesebb megnézni, mint a belsőt. Angol Tudor stílusban épült, és a helyiek szerint erre két magyarázat lehet: Nádasdy Ferenc angol ősöket vélt felfedezni a felmenői között, vagy sokat jártak külföldön, és Angliából vették a mintát. Az épületet az 1880-as évekre fejezte be Hauszmann Alajos, miután Linzbauer István tervező halála után átvette az építést. Az biztos, hogy a korábbi központra, Sárvárra egy cseppet sem hasonlít, de mindkettőt érdemes megnézni. A Nádasdy családnevet 1190-től jegyzik, címerük egy felszálló vadkacsa, ami sok helyen látható kívül és belül is.

A berendezésből szinte semmi nem maradt, de ami igen, annak is egyes darabjait restaurálják itt-ott budapesti intézmények. A legszebb az Ősök csarnoka és természetesen a könyvtár. Az előbbinek 90 %-a eredeti, a faburkolatot Thék Endre készítette vörösfenyőből. Az ősök képeit jelenleg a Magyar Nemzeti Múzeumban restaurálják, az eredeti változatok valószínűleg ott is maradnak, hogy ne károsodhassanak. A könyvtár 1890 körül készült, 11.625 mű található benn 25.234 kötetben, szépen osztályozva őket. A feliratok eredetiek, méghozzá a következőek: Vegyes történelem, Hazai történelem, Földrajz és Utazások, Görög és Latin írók, Német Szépirodalom, Magy. Szépirodalom, Bölcsészet, Neveléstudomány. A könyvek jelenleg az Országos Széchényi Könyvtárban és Keszthelyen vannak. Mikor az épület honvédség birtokába került, gomba pusztított a teremben, ezért a padló és a szekrények zárható része már nem eredeti. Középen kis galéria található, ahová csigalépcsőn lehet felmenni.

A kastély kétemeletes, az alsó része, vagyis a közösségi helyiségek látogathatók, de Múzeumok Éjszakáján, legközelebb pedig a Kulturális Örökségek Napján meg lehet tekinteni a magánlakosztályokat is, amelyek nincsenek még felújítva.

Ez a felújításkérdés egyébként itt is érdekes, a hátsó homlokzatot már restaurálták a kertben tartott színházi előadások miatt. Megjegyzem, nekem sokkal kevésbé tetszik, mint a felújítatlan rész. Persze, ha statikailag szükséges, akkor egyértelmű a beavatkozás helyessége, de egyébként nem indokolható, ez a felemásság viszont a legrosszabb. Nem világos az sem, a kertet hogyhogy nem tudják rendbehozni, pedig kevés pénzzel is el lehetne intézni, hogy jobban nézzen ki, például a víztornyot takaró fák megmetszésével. A kerti tó is hiányzik, helyén egy felszántott lyuk tátong. Már megint túl kritikus vagyok, de bízom benne, hogy lesz ez még jobb is, mert ez a kastély érdekes színfoltja a hazai kastélyépítészetnek.

Kedvelem a KOGART Ház kiállításait, és remélem ezzel senkinek nem teszek rosszat. Általában népszerű témákat kapnak fel, és van pénz a hirdetésekre, de ez talán önmagában nem lehet probléma. „Az impresszionizmus sodrában” című kiállítás holnap zár, és be kellett pótolni ennek a megtekintését. Érdekes módon, ha megkérdezünk valakit, hogy mi a kedvenc festői stílusa, akkor általában az impresszionizmust mondja (építészetből pedig tapasztalataim szerint a szecessziót). Valóban könnyen befogadható, látványos műfaj a színességével, közvetlenségével.

Mintha valamilyen folytonosság lenne az életemben, vagy csak belemagyarázom, de ezen a kiállításon elsősorban a nagybányai és a szolnoki művésztelepekről volt szó. (Július elején pedig véletlenül pont Szent László tetemének útját követtem Somogyvárról Nagyváradra.) Itt aztán nem panaszkodhattam a feliratokra, bár az is egy kis mániám, hogy ilyen ismertetőkben, amit nem feltétlen szakmabeliek olvasnak, ne használjunk olyan szakszavakat, mint például a staffázs, pasztózus stb., vagy azonnal magyarázzuk meg őket. Igazából ezeken a kiállításokon többnyire illenek a látogatók a feliratokhoz: idősödő hölgyek és urak mászkálnak felvont orral, miközben magvas gondolatokat mondanak a képekről, a néhány fiatal pedig hasonlít az öregekre (lehet, hogy én is ilyen vagyok) – itt is tisztelet a kivételeknek.

Ha kedvemre való kiállítást látok, és ilyen volt a mai is, akkor csak úgy lubickolok a boldogságtól, fel-alá sétálgatok, és igyekszem minél több dolgot megjegyezni. Több képet állítottak ki Szinyei Merse Páltól, Ferenczy Károlytól, Iványi-Grünwald Bélától, akiknek festésmódjával nagyon tudok azonosulni. Más képek előtt pedig az jutott eszembe, hogy tipikus Mednyánszky László, id. Markó Károly vagy épp Paál László, össze se lehetne mással keverni. Még egy csípős észrevétel, hogy a tárlatot hirdető plakáton szereplő kép, Nyilasy Sándortól a „Csónakázás a tavon” pont Kovács Gábor (az alapító) gyűjteményéből való, egy kevésbé ismert festő, kevésbé ismert alkotása. Ennek oka lehet az, hogy könnyebb így jogokat szerezni a plakáthoz, képeslapokhoz, kiadványhoz, de az is lehet, hogy így népszerűbbé válik maga a kép, és így értékesebbé. Nem tudhatom.

A délutánt a Gellért Fürdőben töltöttem, ahová nem kevés, 3500 Ft a belépő, de ma már egy átlagos budapesti strand vagy valahol egy wellness fürdő is 2000 Ft. Ezt a helyet pedig érdemes a szépsége miatt is megnézni, nem csak a fürdés öröméért. Már az előtérbe 

belépve káprázatos látvány tárul elénk üvegablakokkal, oszlopokkal és szobrokkal. Aztán a szabadtéri medencéknél fokozódik a látvány, mivel fürdés közben a városra láthatunk. Körben szökőkút, majolika díszes átjáró a lépcsőjéhez, korsót hordó emberek és hidrát (?) legyőzők. A fedett térben lévő hideg vizes medence körül különböző mintájú oszlopok, többnyire a vízre utaló halakkal és tritonnal. A medencék száma egyébként egészen kevésnek tűnt, a felsoroltakon kívül (2 kívül, 2 belül) még 2-2 termálvizes található, külön a férfiaknak és külön a nőknek (valószínűleg néhány néni ezért vette le a fürdőruháját), plusz a súlyfürdőt betegek használhatják. A női termálvizes részleget mozaik-szerű dísz borítja (a bizánci mozaikokra kicsit sem emlékeztető berakással…), és három kis kerek üvegablak, amin mintha faunok tekintenének be, de ennek utána kellene néznem valahol, mert nagyon érdekes lények. A kék korlátok, a régi hajszárítók és a piros szekrénykék viszont szocreál hangulatot idéztek fel számomra, de lehet, hogy tévedek, minden esetre az egykori Újpesti Uszoda jutott eszembe róluk. Furcsa, hogy egy világhírű fürdő, tele külföldiekkel, gyönyörű az egész, de ilyenekre meg nem adunk.