Salgótarján kincsei
2010.10.24. 23:45
Az biztos, hogy mostantól nem Győzike és nem a szocreál jut eszembe Salgótarjánról, hanem inkább a bányászat, a várak és esetleg a Rajztriennálé. Tegnap anyukámmal ellátogattunk Nógrád megyeszékhelyére, és megpróbáltunk egy kicsit megisemerkedni vele. A vasútállomás a városközpont közelében helyzkedik el, ami eléggé meglepő a megszokott gyakorlathoz képest. Rögtön látni a dombokon magasodó panelépületeket, ami az őszi narancsos-sárga levelek között nem is mutatott annyira rosszul, mint azt képzelné az ember. Október 23-án futást szerveztek a városban a különböző korosztályok számára, de mi ehelyett a Nógrádi Várostörténeti Múzeum megnézését választottuk, ami az ünnepek miatt épp ingyenes volt. 
Kicsit meglepődtem, hogy először egy Óceániai kiállításra vezettek be minket. Ősi maszkok másolatait, ékszereket, fűszoknyákat, fonott táskákat tekinthettünk meg, melyek pl. Hawaiiról, Pápua Új-Guinea-ból származnak. Színes fotókkal illusztrálták, és néhány leírással az egyes népek szokásairól, eszközhasználatáról. Már akkor sejtettem, hogy ez egy időszaki kiállítás (2010.10.19. – 2010.11.13), aztán meg is győződtem róla, mivel az épületet ennek óriásplakátja díszítette. Bevallom, továbbra is kissé furcsának tartok egy ilyen kiállítást egy megyei történeti múzeumban. Még akkor is, ha ez egy gödöllői születésű gyűjtő, Ignácz Ferenc tulajdona.
Aztán a Képtár következett, a hozzá vezető folyosót gyerekek és fiatalok rajzaival, festményeivel díszítették ki. Végül egy fotótablót is láthattunk a folyamatról, a következő felirattal: „A Múzeum mindenkié… Tematikus foglalkozásokon készült alkotások”. Maga a Képtár egy nagyteremből áll, paravánokkal elválasztva. Egy nógrádi születésű műkritikus, Mihályfi Ernő (Bér 1898. – 1972. Bp.) 800 db-os gyűjteményéből válogatták ki a képeket. Mind a 20. századi művészethez tartoznak, leginkább a fauve, expresszionizmus, aktivizmus irányzataiból. Olyan híres festőkkel, mint Derkovits Gyula, Mednyánszky László, Gulácsy Lajos, Kmetty János, Iványi Grünald Béla, Mattis-Teutsch János, Perlott Csaba Vilmos, Rippl-Rónai József, Nemes Lampérth József, Czigány Dezső, Pór Bertalan, Bortnyik Sándor, Dési Huber István, Berény Róbert, Nagy István, Ferenczi Noémi és még egy festmény Fernand Léger-től is.
Talán mondanom sem kell, mind olyan festmény, amivel ritkábban találkozhatunk, de vannak köztük igazán kvalitásosak is. Nagyon megtetszett Bortnyik, akitől a Strandon és a Cirkusz c. képeket állították ki (illusztráció). Külön érdekesség, hogy ugye Ferenczy Noémitől inkább gobelin-eket ismerhetünk, de itt tőle is festményeket találunk (talán gobelin-tervek). Mindamellett, hogy a kiállított anyagban nagyon pozitívan csalódtam, meg kell jegyeznem, hogy a képek mellett egyszerű papírcetli hirdeti az alkotó nevét, a mű címét és keletkezésének évszámát. Hiányzik a technika neve, az angol cím és legalább néhány helyen lehetne valamilyen magyarázó szöveg.
Érdeklődtem kiállítási katalógus iránt, de ilyennel nem tudtak szolgálni… Teljesen véletlenül vettem észre ezt a kiadványt: „Mozaikok a Nógrádi Történeti Múzeum Képtárából. Kiállításvezető és foglalkoztató füzet diákoknak és játékos kedvű felnőtteknek”, melyben ahogy a címe is mutatja, néhány feladat található és színes reprodukció több műről. Nem értem, miért nem hívták fel erre a figyelmem, de ingyen megkaphattam; nagyon kedves, hogy gondoltak foglalkoztató füzetre.
Az emeleten állították ki az I. Országos Rajztriennálé műveit két hatalmas teremben (szintén 2010.11.13-ig tekinthető meg), melyet a Nógrádi Történeti Múzeum, a Magyar Grafikusművészek Szövetsége és A Magyar Grafikáért Alapítvány közösen szervezett. Fő témaként a vonalat jelölték meg, ami azért elég általános... A díjazott műveket mindössze egy-egy alig észrevehető plusz papírcetli jelezte, és a legtöbbnél természetesen nem értettük, hogy miért azt választották (egyébként nagyon érdekes lenne, ha ilyenkor megindokolnák!). Felsorolok párat a favoritjaim közül: Budai Tibor – Törékeny boldogság 1., Zemlényi Csaba – Geo metria III., Szerényi Gábor – Az apostol és Pszichometrikus humánmoduláció, Olajos György – Befejezetlen utazás M. J. emlékére, Herencsár András – Fentről lefelé és Zuhanás közben. A másik teremben még furcsább alkotásokkal néztünk szembe, viszont amik tetszettek, azokat kifejezetten ötletesnek találtunk: Stefanovits Péter – Barlangrajz I-II., Sebők Éva – Mono 1-3., Farkas Zsuzsanna – Elcsigázott nyaralás, László Bandy – A Nő körül.
A legkevésbé az a rész volt érdekfeszítő, ami a múzeum lényege: „Nógrád az újkorban”. Egy nagy terem, telezsúfolva mindenféle tárggyal, és érződött ezen is – ami általános hiba szokott lenni –, hogy egyszer összerakták, és azóta így maradt. Persze a hiba bennem is lehet, hogy már túl fáradt voltam és jobban érdeklődöm a művészeti dolgok iránt. Leginkább egy köznemes dolgozószobája (?) és egy berendezett vegyeskereskedés (szatócsbolt, csak nem ezt írták) ragadott meg.
Kisboldogasszony templom
Sajnos a város összes templomát nem jutott időnk megnézni, pedig viszonylag sok található belőlük. A múzeummal és a Városházával szemközt magasodó római katolikus templom alapjait már az Árpád-korban letették, de természetesen azóta sok változáson ment keresztül. Mostani kinézete egyrészt a barokk-korban alakult ki az 1824-es tűzvész után, majd a 20. században bővítették. Sajnos bejutni csak az előcsarnokig tudtunk.
Bevallom, elég rossz szájízzel jöttem el onnan, holott maga a bányában berendezett kiállítás fantasztikus volt. Zárás után félórával érkeztünk meg oda (persze, tájékozódhattunk volna előtte jobban…), de egy férfi elvállalta a körbevezetésünk. Ezt a tényt viszont rengetegszer hangsúlyozta, hogy neki már nem kellene itt lennie, lejárt a munkaideje, sőt, igazából szabadnapos. Annyiszor elmondta, hogy anyukám „vette a célzást” és a végén adott neki zsebpénzt. Mire a férfi közölte, hogy 2000 Ft-ba került a körbevezetés, ami azt jelenti, hogy teljes árat számolt fel a szemmel láthatóan nyugdíjas anyukámnak, és nekem, akiről tudta, hogy diák vagyok. Ráadásul ez elvileg a Nógrádi Történeti Múzeum kiállítóhelye, amiből számomra az következne, hogy ünnepnapon itt is ingyenes a belépő… Mindezt persze úgy, hogy csak a bánya részében voltunk, a berendezett tárlaton nem. Kicsit félretéve ezt, az elhangzott tények:
Manapság a bányászok már nem olyan körülmények közt dolgoznak, amit itt bemutatnak, mert ez az 1940-50-es évek állapota. Az 1951-ben megszűnt József lejtősakna átalakított változata, melyet 1965-ben Magyarország első földalatti bányászati múzeumaként nyitottak meg. Először a fővágaton sétálhatunk végig, a munkásoknak meg kellett tanulniuk a falazást és a sínek fektetésének módját is. A 40-es években még lovak is dolgoztak a bányákban, illetve csillékben szállították a szenet. A bányászoknak általában fekve, vagy térden állva kellett dolgozniuk 12 órás műszakban, mialatt fejenként 8 csillét raktak meg. A bánya bezárása után a bányamentők kapták meg a terepet, ahol gyakorolhattak, pl. bányatüzet szimulálva. Bányamentők egyébként csak minimum kétéves gyakorlattal rendelkező bányászok lehetnek. Megnézhettük a légvágatot (30 m mélyről), a maróhengert, a süveggerendás alátámasztást, hogyan vezetik le a „csorgákat”.
Mindezt viaszbábukkal mutatják be, pl. egy fúró bábu és közben a fúrás és robbantás hangját hallhatjuk, majd a „füstre váró” uzsonnázó bábu következik. Megtudtuk, hogy az 50-es években még nők és gyerekek is dolgoztak a bányában. Világítás régebben csak a fő kereszteződésekben volt, az 1940-es évekig mécsest és gyertyát használtak, de ezek a metángáz miatt berobbanhattak, és sok balesetet okoztak. Az 1960-70-es években már fejlámpákkal váltották ezeket fel. Ezen kívül jelzőberendezés is működik, amellyel különböző „morze” jeleket adhattak egymásnak, akár arról, hogy jön a csille, vagy hogy jön a felügyelő. A bánya fölött korábban bányakórház működött (a hegyben, mint a pesti Sziklakórház), ma már levéltár áll a helyén. 
Salgó vár
Szintén nem tájékózódtunk előre arról, hogy Salgó vára és a Somoskői vár milyen messzeségben található Salgótarjántól, ezért a kinézett vonatunk lekéstük, cserébe nagyon szép erdei túrában volt részünk. A városból a 11-es jelű autóbusszal lehet eljutni Salgóbányára néhány településen keresztül kb. félórás úttal, a jegy jelenleg 310 Ft fejenként egy útra. A buszvégállomástól nagyjából már látni Salgó várát, amely többek közt Petőfit is megihlette. 
Pár kilométeres úttal lehet a várhoz feljutni (3d képek), olyan emelkedő terepen keresztül, ami kissé kifullasztja az embert. Ősszel viszont fantasztikus a tarka erdő, egyaránt sétálni benne, de a várból lenézni rá főleg. A kép sajnos nem tudja visszaadni azt a látványt, ami fentről elénk tárult. Ha mondhatok ilyet, a várnál érdekesebb volt maga a táj. 
A Salgó a Medves vidékének 625 méteres bazalttömbje, melyet a mai ismeretek szerint egy 5 millió évvel ezelőtti vulkánkitörés hozott létre. Ennek csúcsán áll a vár, melyről először 1341-ben tettek említést a dokumentumokban. A Kacsis-nemzetségbeli Tarjáni/Illés ág két tagja, Illés és Miklós tulajdona volt eleinte. Katonai szerepe a 17. században szűnt meg, majd Balassa Zsigmond, Vay Ádám és a Jankovich család tulajdonába került. Végül Szilárdy István a Magyarországi Kárpát Egyesület Salgótarjáni Osztályának ajándékozta. Ma belépődíj nélkül, bármikor látogathatóak a vár romjai.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
CzEbE (törölt) 2010.11.14. 12:43:37
habosvilla 2010.11.14. 14:25:53
Bocsánat, ha félreérthetően fogalmaztam, az tény, hogy szocreál, csak azt próbáltam leírni, hogy nem "ijesztően szocreál", (ősszel legalábbis) nagyon szépek azok domboldalak, ami feloldja a panelok látványát.