Az biztos, hogy mostantól nem Győzike és nem a szocreál jut eszembe Salgótarjánról, hanem inkább a bányászat, a várak és esetleg a Rajztriennálé. Tegnap anyukámmal ellátogattunk Nógrád megyeszékhelyére, és megpróbáltunk egy kicsit megisemerkedni vele. A vasútállomás a városközpont közelében helyzkedik el, ami eléggé meglepő a megszokott gyakorlathoz képest. Rögtön látni a dombokon magasodó panelépületeket, ami az őszi narancsos-sárga levelek között nem is mutatott annyira rosszul, mint azt képzelné az ember. Október 23-án futást szerveztek a városban a különböző korosztályok számára, de mi ehelyett a Nógrádi Várostörténeti Múzeum megnézését választottuk, ami az ünnepek miatt épp ingyenes volt. 

Nógrádi Történeti Múzeum 

 Kicsit meglepődtem, hogy először egy Óceániai kiállításra vezettek be minket. Ősi maszkok másolatait, ékszereket, fűszoknyákat, fonott táskákat tekinthettünk meg, melyek pl. Hawaiiról, Pápua Új-Guinea-ból származnak. Színes fotókkal illusztrálták, és néhány leírással az egyes népek szokásairól, eszközhasználatáról. Már akkor sejtettem, hogy ez egy időszaki kiállítás (2010.10.19. – 2010.11.13), aztán meg is győződtem róla, mivel az épületet ennek óriásplakátja díszítette. Bevallom, továbbra is kissé furcsának tartok egy ilyen kiállítást egy megyei történeti múzeumban. Még akkor is, ha ez egy gödöllői születésű gyűjtő, Ignácz Ferenc tulajdona.

Aztán a Képtár következett, a hozzá vezető folyosót gyerekek és fiatalok rajzaival, festményeivel díszítették ki. Végül egy fotótablót is láthattunk a folyamatról, a következő felirattal: „A Múzeum mindenkié… Tematikus foglalkozásokon készült alkotások”. Maga a Képtár egy nagyteremből áll, paravánokkal elválasztva. Egy nógrádi születésű műkritikus, Mihályfi Ernő (Bér 1898. – 1972. Bp.) 800 db-os gyűjteményéből válogatták ki a képeket. Mind a 20. századi művészethez tartoznak, leginkább a fauve, expresszionizmus, aktivizmus irányzataiból. Olyan híres festőkkel, mint Derkovits Gyula, Mednyánszky László, Gulácsy Lajos, Kmetty János, Iványi Grünald Béla, Mattis-Teutsch János, Perlott Csaba Vilmos, Rippl-Rónai József, Nemes Lampérth József, Czigány Dezső, Pór Bertalan, Bortnyik Sándor, Dési Huber István, Berény Róbert, Nagy István, Ferenczi Noémi és még egy festmény Fernand Léger-től is.

 Talán mondanom sem kell, mind olyan festmény, amivel ritkábban találkozhatunk, de vannak köztük igazán kvalitásosak is. Nagyon megtetszett Bortnyik, akitől a Strandon és a Cirkusz c. képeket állították ki (illusztráció). Külön érdekesség, hogy ugye Ferenczy Noémitől inkább gobelin-eket ismerhetünk, de itt tőle is festményeket találunk (talán gobelin-tervek). Mindamellett, hogy a kiállított anyagban nagyon pozitívan csalódtam, meg kell jegyeznem, hogy a képek mellett egyszerű papírcetli hirdeti az alkotó nevét, a mű címét és keletkezésének évszámát. Hiányzik a technika neve, az angol cím és legalább néhány helyen lehetne valamilyen magyarázó szöveg.

Érdeklődtem kiállítási katalógus iránt, de ilyennel nem tudtak szolgálni… Teljesen véletlenül vettem észre ezt a kiadványt: „Mozaikok a Nógrádi Történeti Múzeum Képtárából. Kiállításvezető és foglalkoztató füzet diákoknak és játékos kedvű felnőtteknek”, melyben ahogy a címe is mutatja, néhány feladat található és színes reprodukció több műről. Nem értem, miért nem hívták fel erre a figyelmem, de ingyen megkaphattam; nagyon kedves, hogy gondoltak foglalkoztató füzetre.

 Az emeleten állították ki az I. Országos Rajztriennálé műveit két hatalmas teremben (szintén 2010.11.13-ig tekinthető meg), melyet a Nógrádi Történeti Múzeum, a Magyar Grafikusművészek Szövetsége és A Magyar Grafikáért Alapítvány közösen szervezett. Fő témaként a vonalat jelölték meg, ami azért elég általános... A díjazott műveket mindössze egy-egy alig észrevehető plusz papírcetli jelezte, és a legtöbbnél természetesen nem értettük, hogy miért azt választották (egyébként nagyon érdekes lenne, ha ilyenkor megindokolnák!). Felsorolok párat a favoritjaim közül: Budai Tibor – Törékeny boldogság 1., Zemlényi Csaba – Geo metria III., Szerényi Gábor – Az apostol és Pszichometrikus humánmoduláció, Olajos György – Befejezetlen utazás M. J. emlékére, Herencsár András – Fentről lefelé és Zuhanás közben. A másik teremben még furcsább alkotásokkal néztünk szembe, viszont amik tetszettek, azokat kifejezetten ötletesnek találtunk: Stefanovits Péter – Barlangrajz I-II., Sebők Éva – Mono 1-3., Farkas Zsuzsanna – Elcsigázott nyaralás, László Bandy – A Nő körül.

A legkevésbé az a rész volt érdekfeszítő, ami a múzeum lényege: „Nógrád az újkorban”. Egy nagy terem, telezsúfolva mindenféle tárggyal, és érződött ezen is – ami általános hiba szokott lenni –, hogy egyszer összerakták, és azóta így maradt. Persze a hiba bennem is lehet, hogy már túl fáradt voltam és jobban érdeklődöm a művészeti dolgok iránt. Leginkább egy köznemes dolgozószobája (?) és egy berendezett vegyeskereskedés (szatócsbolt, csak nem ezt írták) ragadott meg. 

Kisboldogasszony templom

 Sajnos a város összes templomát nem jutott időnk megnézni, pedig viszonylag sok található belőlük. A múzeummal és a Városházával szemközt magasodó római katolikus templom alapjait már az Árpád-korban letették, de természetesen azóta sok változáson ment keresztül. Mostani kinézete egyrészt a barokk-korban alakult ki az 1824-es tűzvész után, majd a 20. században bővítették. Sajnos bejutni csak az előcsarnokig tudtunk.

Bányamúzeum

Bevallom, elég rossz szájízzel jöttem el onnan, holott maga a bányában berendezett kiállítás fantasztikus volt. Zárás után félórával érkeztünk meg oda (persze, tájékozódhattunk volna előtte jobban…), de egy férfi elvállalta a körbevezetésünk. Ezt a tényt viszont rengetegszer hangsúlyozta, hogy neki már nem kellene itt lennie, lejárt a munkaideje, sőt, igazából szabadnapos. Annyiszor elmondta, hogy anyukám „vette a célzást” és a végén adott neki zsebpénzt. Mire a férfi közölte, hogy 2000 Ft-ba került a körbevezetés, ami azt jelenti, hogy teljes árat számolt fel a szemmel láthatóan nyugdíjas anyukámnak, és nekem, akiről tudta, hogy diák vagyok. Ráadásul ez elvileg a Nógrádi Történeti Múzeum kiállítóhelye, amiből számomra az következne, hogy ünnepnapon itt is ingyenes a belépő… Mindezt persze úgy, hogy csak a bánya részében voltunk, a berendezett tárlaton nem. Kicsit félretéve ezt, az elhangzott tények:

Manapság a bányászok már nem olyan körülmények közt dolgoznak, amit itt bemutatnak, mert ez az 1940-50-es évek állapota. Az 1951-ben megszűnt József lejtősakna átalakított változata, melyet 1965-ben Magyarország első földalatti bányászati múzeumaként nyitottak meg. Először a fővágaton sétálhatunk végig, a munkásoknak meg kellett tanulniuk a falazást és a sínek fektetésének módját is. A 40-es években még lovak is dolgoztak a bányákban, illetve csillékben szállították a szenet. A bányászoknak általában fekve, vagy térden állva kellett dolgozniuk 12 órás műszakban, mialatt fejenként 8 csillét raktak meg. A bánya bezárása után a bányamentők kapták meg a terepet, ahol gyakorolhattak, pl. bányatüzet szimulálva. Bányamentők egyébként csak minimum kétéves gyakorlattal rendelkező bányászok lehetnek. Megnézhettük a légvágatot (30 m mélyről), a maróhengert, a süveggerendás alátámasztást, hogyan vezetik le a „csorgákat”.

Mindezt viaszbábukkal mutatják be, pl. egy fúró bábu és közben a fúrás és robbantás hangját hallhatjuk, majd a „füstre váró” uzsonnázó bábu következik. Megtudtuk, hogy az 50-es években még nők és gyerekek is dolgoztak a bányában. Világítás régebben csak a fő kereszteződésekben volt, az 1940-es évekig mécsest és gyertyát használtak, de ezek a metángáz miatt berobbanhattak, és sok balesetet okoztak. Az 1960-70-es években már fejlámpákkal váltották ezeket fel. Ezen kívül jelzőberendezés is működik, amellyel különböző „morze” jeleket adhattak egymásnak, akár arról, hogy jön a csille, vagy hogy jön a felügyelő. A bánya fölött korábban bányakórház működött (a hegyben, mint a pesti Sziklakórház), ma már levéltár áll a helyén. 

Salgó vár

Szintén nem tájékózódtunk előre arról, hogy Salgó vára és a Somoskői vár milyen messzeségben található Salgótarjántól, ezért a kinézett vonatunk lekéstük, cserébe nagyon szép erdei túrában volt részünk. A városból a 11-es jelű autóbusszal lehet eljutni Salgóbányára néhány településen keresztül kb. félórás úttal, a jegy jelenleg 310 Ft fejenként egy útra. A buszvégállomástól nagyjából már látni Salgó várát, amely többek közt Petőfit is megihlette. 

Pár kilométeres úttal lehet a várhoz feljutni (3d képek), olyan emelkedő terepen keresztül, ami kissé kifullasztja az embert. Ősszel viszont fantasztikus a tarka erdő, egyaránt sétálni benne, de a várból lenézni rá főleg. A kép sajnos nem tudja visszaadni azt a látványt, ami fentről elénk tárult. Ha mondhatok ilyet, a várnál érdekesebb volt maga a táj. 

A Salgó a Medves vidékének 625 méteres bazalttömbje, melyet a mai ismeretek szerint egy 5 millió évvel ezelőtti vulkánkitörés hozott létre. Ennek csúcsán áll a vár, melyről először 1341-ben tettek említést a dokumentumokban. A Kacsis-nemzetségbeli Tarjáni/Illés ág két tagja, Illés és Miklós tulajdona volt eleinte. Katonai szerepe a 17. században szűnt meg, majd Balassa Zsigmond, Vay Ádám és a Jankovich család tulajdonába került. Végül Szilárdy István a Magyarországi Kárpát Egyesület Salgótarjáni Osztályának ajándékozta. Ma belépődíj nélkül, bármikor látogathatóak a vár romjai.

 Zseniális ötlet, amivel kapcsolatban csak röptében találgattam egy múltkori bejegyzésemben – hogyan lehet szép, fontos helyeket játékhoz kötve megnézni a Foursquare segítségével. Ambrózy Gábor (Amby) útmutatásával most élesben megtapasztalhattuk, hogy mennyire élvezhető lehet például egy geocaching és „Veszíts el egy könyvet!” keverékű feladat, amelynek a végén birtokba is veheted a megtaláltad tárgyat, jelen esetben könyvet.

A történet ott kezdődött, hogy Ambyék olaszországi munkájuk után most úgy döntöttek, hogy hazaköltöznek, és közben a „Cult of less” szellemében (ami Magyarországon szinte ismeretlen fogalom, hiszen sokan gyűjtögető életmódot élünk: nekem is rengeteg ruhanemű, könyv, magazin, gyűjtemény van bezsúfolva garzonomba) megszabadulnak feleslegessé vált tárgyaiktól. Akár minimális pénzért, akár ingyen. Ennek eredményeképp hirdették meg Budapesten az első Foursquare játékot (eddig csak swarm-badge szerzésre irányuló flashmobokról tudunk). Méghozzá úgy, hogy a város különböző pontjain elhelyeztek 10 darab könyvet, ezeknek nevét felvették pontként (venue) a Foursquare-re, tehát GPS koordinátáikat térképen lehetett megtekinteni, és adtak hozzá néhány frappáns rejtélyt, ami segített a könyv pontos lelőhelyének megtalálásában, illetve a blog linkjét is mindhez odaírták.

Talán kulisszatitokkén elárulhatom, hogy a játék kihirdetése előtt 1-2 héttel twitteren váltottunk pár privát üzenetet Ambyval, aki már ekkor a játék pontos menetén töprengett. Felvázolta, hogy van néhány könyvük, amit a Molyon keresztül vagy könyvtárakban szeretnének elhelyezni, és kérdezte, hogy tudok-e ebben segíteni. Biztosítottam, hogy bármit meg tudunk oldani, hiszen a molyos társaság nagyon vevő a könyves játékokra, könyvtáraknál pedig attól függ, hogy melyikre gondoltak, de kapcsolatot tudok keríteni bármelyikhez. Végül kilyukadtunk az orosházi kezdeményezésű Veszíts el egy könyvet! játékhoz, aminek nagyon megörült, de a történet folytatásáról tegnapig nem tudtam, mikor is kihirdette az első Foursquare-es könyves játékot.

Vagyunk úgy jó néhányan a társaságban, hogy ha valahová megérkezünk, akkor az első dolgunk becsekkolni ott. (Néha elszörnyedünk, mi lesz itt, ha a tippelgetések igazak, és valóban elterjedtté, „mainstream”- mé válik a dolog. Na ezt kellene értelmesen, jó célokra kihasználni.) Szóval a függő Foursquareseknek és függő könyvmolyoknak igazi csemege volt a feladat. Tegnap este már azt olvastuk, hogy @zakkantanett és @verkutya is rábukkant egy-egy könyvre (de twitterről kiderült, hogy mások is próbálkoztak, és még egy bejegyzés Katalintól). Így a sok otthoni munkát ígérő éjszaka helyett kalandorként nyakunkba vettük a várost, és hajnalig kutattunk a könyvek után, hogy el ne happolják előlünk. Eleinte hárman Mazsival és Tomival, majd Balázs is csatlakozott, tapasztalva, hogy valami érdekes történik.

A pontok nevei, és a rejtélyes tippek (GBM = Good Bye Milano)

1. GBM Könyv: Vészbanyák – „Esti mese a banyák inváziójáról”
2. GBM Könyv: Napirajz – „Varázslatos napirajzok!” (Peter S. találta meg)
3. GBM Könyv: Maus – „Gladiátor Maust rácsra lógatták” (ez lett Anetté)
4. GBM Könyv: Dogbert Vezetői Kézikönyve – „Ha elveszett egy padon a csarnokban, valaki biztos megtalálta!”
5. GBM Könyv: Életmentő Zsebbarátnő – „Életmentő, de szexelni nem fog veled, Ariel Loridon.”
6. GBM Könyv: Bársony és Keserűmandula – „P1E2” (Mazsi találta meg)
7. GBM Könyv: A Tizedik Felismerés – „Hatodik sor, Szent Jobbról a hatodik.”
8. GBM Könyv: Lassúság – „A fürdő oldalán lassan nő a borostyán” (verkutya új könyve)
9. GBM Konyv – (nincs tipp)
10. GBM Könyv: Olasz kapd elő – „Kapd elő, ha a fémizétől nem látod az erdőt!” (Tomié lett)
11. GBM Könyv: Asszony és Háza – „Borulj a püspök lába elé te is a sziklán!” (Enyém!:))

Elkészítettük a „To do” listát – ne kockás papírra gondoljatok, hanem a Foursquare-n belül – a pontokról, amit még nem találtak meg, és elindultunk.  Úgy éreztük magunkat, mint Robert Langdon a Da Vinci-kódban vagy az Angyalok és démonokban, csak épp nem Párizs és Róma, hanem Budapest utcáit róttuk. Kicsit elkedvetelenedtünk eleinte, mivel sem a Nyugati Pályaudvaron, sem az Eiffel téren nem találtuk a könyveket, és biztosak voltunk benne, hogy már valaki elvitte előlünk. Aztán elsétáltunk az Arany János utcáig, ahol rájöttünk, hogy az a Bizonyos Bazilika-pont, ahonnan mise miatt nem tudták elvinni a keresők a könyvet. Tehát az épületen belül található, ahová éjszaka nem lehet csak úgy besétálni.

 Átmentünk az Erzsébet térre, amibe sokaknak beletört a bicskája, és már én is teljesen az elkeseredés szélén álltam. Bejelentettem, hogy csak akkor írok blogbejegyzést, ha találunk legalább egy könyvet. Végignéztünk minden „fémizét”, ami a környéken található, hátha alóla vagy mögüle bukkan elő a bizonyos zacskó. 

Nagyjából félóra keresés után teljesen véletlenül bukkantunk rá a kis olasz nyelvkönyvre a bokorban, egy határozottan fémizének látszó tárgyon. Ennek Tomi lett a boldog tulajdonosa, ahogy a kép is mutatja. 

A Gellért-hegyhez már biztosabban közelítettünk, mivel arról nem kaptunk hírt, hogy ezt a könyvet valaki kereste volna. És a leírás teljesen egyértelműnek tűnt: le is térdeltem Szent Gellért előtt annak rendje és módja szerint a pogány magyar vitézzel együtt, és a kőszobor lábánál ráleltem a szatyorra. Hagytam egy üzenetet kb. ezzel a szöveggel: „Én gyorsabb voltam, de azért Te is ügyes vagy. habosvilla #goodbyemilano #konyvvadászat”. Nem is gondoltam volna, hogy az Asszony és háza c. könyv ennyire nekem való, az alcíme már többet elárul „avagy az én Toszkánám”, egy házépítés történetét dolgozza föl. 

Már az éjszakai buszok kezdtek el közlekedni, mire ideáig eljutottunk, de ha már volt egy könyve Tominak és nekem, Mazsit sem hagyhattuk ki a sorból. Azt hittük, a Kerepesi temetőben fogjuk találni a következőt, mert térképen nagyjából ott láttuk a pontot. Tervezgettük, hogyan lóghatunk be a temetőbe, hol a portás. De egyértelművé vált, mikor odaértünk, hogy Ambyék nem voltak olyan morbidok, hogy egy temetőben rejtsenek el könyvet és a parcella-számot adják meg.  Hanem az Aréna Pláza parkolójába sétáltatott bennünket, ahol a jelzés teljesen egyértelművé vált. Viszont a könyvet a parkolóban sem találtuk elsőre, pedig Mazsi még egy bevásárlókocsira is felállt. Aztán rájött, hogy rossz helyen keresgéltünk, és a Bársony és Keserűmandula elő is került egy kapcsolószekrény tetejéről.

Ekkor csatlakozott hozzánk Balázs, akinek próbáltunk még egy könyvet megkaparintani, de ez már nem jött össze. Elbuszoztunk az Örs vezér térre, ahol azt a nem túl egyértelmű pontot láttuk, amihez tipp sem tartozott. Körbesétáltuk az épületet, a felüljáróra is felmentünk, de csak arra jutottunk, hogy ha van itt egyáltalán könyv, az csak az Árkádban benn lehet, mert a pont oda mutat. Visszabuszoztunk a Blahára, ahol egy Mekiben jutottunk meleghez és frissítőhöz. Egy pénz feldobásával döntöttünk arról, hogy egyelőre nem megyünk haza, hanem Tomi kedvéért a Bazilikához visszamegyünk, mert az a meggyőződése támadt, hogy a többiek tévednek, és a könyv nem a Bazilikán belül van. Talán mondanom sem kell, hogy az újabb félórás kitérő eredménytelennek bizonyult, pedig az utcában minden újságtartót átböngésztünk, és majdnem egy lakóházba is bementünk, ahol a 6. sorban pont egy „/B” szerepelt (mint Szent Jobb…). Hajnalra annyira elfáradtunk, hogy a többi pontot már nem vállaltuk be. 

Az biztos, hogy jól szórakoztunk, Ambyék nagyon szép helyeken vezettek bennünket éjszaka végig. Megállapítottuk, hogy ennek igazi közösség-összetartó ereje is van, hiába beszélnek „elidegenült világról”. Ezen kívül, a könyvem nagyon jó helyre került, a többi építészeti könyveim közé.

Képekben is elmeséltem a sztorit

 A múlt hónapban jó néhány konferencián és más tudományos rendezvényen jártunk Mazsival, amiről twitteren és a Konferencia Klogon tudósítottunk. Több dolog vezetett a konferencia-junkie életmódhoz, amelynek csak egy része, az „ingyenkávé és –pogácsa” (nem is mindenhol van egyébként), de ennél fontosabb, hogy új ismerősöket szerezzünk és új ismereteket halljunk, vagyis frissen tartsuk tudásunk. A körenyezetünkben élők már csak mosolyognak, ha azt hallják, hogy megint konferenciára megyünk.

Érdekes azonban megfigyelni, hogy vannak emberek, akik minden évben ugyanazokra a konferenciákra mennek el, ami igencsak beszűkítheti a látókört. Ha ugyanazokat az előadókat halljuk mindig, és ugyanazokat a témákat, akkor könnyen kiábrándulhatunk a konferenciákból. Ezért fontos más-más területek rendezvényeibe is belekóstolni, pl. könyvtárosként elmenni a jogi vagy pedagógiai konferenciára.

Azon pedig már csak nevetni szoktunk, hogy nagyon sok helyen az előadók egymásnak adnak elő. Vagyis ha sok az előadás, akkor a legtöbb résztvevő annál nagyobb valószínűséggel maga is előad. Ennél kevésbé mulatságos az a megfigyelés, hogy a fiatalok, vagyis az adott szakterület vagy más terület hallgatói kis arányban jelennek meg a tudományos rendezvényeken (pedig elvileg nekik több idejük lenne ideális esetben). Csak remélni tudom, hogy ennek nem az érdektelenség az oka, és nem az, hogy szakterületük ismerteit mindössze az egyetemi kurzusokon szeretnék összeszedni.

Összefoglaltam, hogy hol jelentünk meg a múlt hónapban, és a linkek saját jegyzeteimhez vezetnek a Konferencia Klog oldalán:

• 2010.09.21-22. Az internet hatása a gyermekekre és fiatalokra (Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat) 1. nap jegyzete, 2. nap jegyzete
• 2010.09.23-24. Informatio Scientificata - Informatio Medicata (orvosi könyvtárak éves konferenciája) 1. nap jegyzete, 2. nap jegyzete 
• 2010.09.24. Kutatók Éjszakája
• 2010.09.25. Fenntarthatóság Napja
• 2010.09.28. Információszabadság Napja (adatvédelmi biztos konferenciája)
• 2010.10.05. New Tech Meetup
• 2010.10.06. IQSymposyum - Operatív információtechnológia (IQSYS konferenciája)
• 2010.10.08. Szabad Szoftver Konferencia (Szeged)
• 2010.10.14. SFportal Meetup (sci-fi)

 Az etyeki Kezes-lábos fesztiválról inkább a képek beszélnek helyettem, mivel szegényt nagyon elmosta az eső és a hideg. Jellemző árucikkek voltak a lekvár, sajt és a kézműves dolgok, pl. edények. Az árusok jó szívvek adtak kóstolót bármiből a vásárlás reményében. Mivel mi jó vásárlók vagyunk, vettünk is eidami sajtot, galagonya gyümölcssajtot, berkenye lekvárt (a tájékoztató szerint a magas vérnyomás ellen jó), souflet-sütőt. Még a „borjúkötelet” is kipróbáltuk, ami egy fokhagymás tésztaféle, nagyon finom, csak emberekre rálehelni nem szabad utána. Etyek másik felében pedig a pálinka- ás borféléket lehetett kipróbálni a pincészetekben: mi a Demján Pincét választottuk.

A színpadon Nyeső Mari dalaiba sikerült kicsit belehallgatnunk, aki nagyon szépen énekel. Kár, hogy őt is kb. 10-en hallgattuk a színpad előtt, így pedig nem lehet egyszerű előadni.

Nem hagyhattuk ki a nevezetességeket sem, melyek közé a Magyar kút, Nepomuki Szent János szobra és a Kálvária tartozik egyebek mellett. Mindenképp érdemes még szemügyre venni az etyeki Sarló Boldogasszony Plébániát (belső nézet), és a késő barokk református templom is kiemelkedik.

De la Motte – Beer palota – Műemlékek Nemzeti Gondnoksága

 A második napot a De la Motte – Beer palotában indítottuk, mely egyben a Műemlékek Nemzeti Gondnokságának irodája. Az épület a Budai Várban található, földszintjén a Posta helyezkedik el (Dísz tér leírása a Wikipédián). Az emeleti irodában 20-30 ember már bajosan fér el, ezért az idegenvezetés nem kevés nehézséggel járt. Először a Műemlékek Nemzeti Gondnokságáról tudhattunk meg pár dolgot: 44 kastély felügyeletét látják el, köztük pl. a Fertődi és Tatai Esterházy kastélyét, a Péceli Ráday kastélyét, de még a Siroki várét is. Mostani irodjájuk önmagában műemlék, ezért nem csoda, hogy szeretnének elköltözni (ezt nyomatékosan megjegyezték, hátha a hallgatóság soraiból van valakinek erre befolyása), érdekesen néz ki, ahogy a számítógépek, íróasztalok és fénymásológépek 18-19. századi falfestmények között helyezkednek el. Többen azt sutyorogták egymás közt, hogy szívesen dolgoznának ilyen helyen. Én mégis azt mondom, hogy egy iroda tényleg nem ilyen helyre való (ha tényleg dolgoznak is benne).

 1723-ban egy asztalosmester tulajdonát képezte a lakás, melyet továbbépítettek, és 1760-ban a de la Motte francia család vette meg (családfájuk). A díszítő falfestéseket azonban a következő tulajdonos, Beer József gyógyszerész készíttette, faláthelyezésekkel együtt.    

 A palota emeleti része 5 helyiségre oszlik (mind egyedileg fűtött), a falfestményeket az 1970’ években fedezték fel (17 réteg takarta!), és azóta védettek. Az ajtókon sok eredeti vasalat is található. A Téli ebédlő a II. világháború után lakószobaként funkcionált, a rokokó indák között egykor képek lógtak.  Az e mellett található szóbában pedig klasszicista stílusúak ugyanezek a „képkeretek”. Az emelet másik részén három szoba nyílik egymásba: a Passiószoba (~ Pécel), természetesen a Passió festett jeleneteivel. 6 képből kettő nem került elő, valószínűleg a Sírbatétel és a Feltámadás lehetett az idegenvezető szerint. A középső korábban hálószobaként funkcionált. A harmadik a patikus dolgozószobája, akinek fia Buda orvosa volt, Nepomuk Beer János, talán ezért is került a középpontba Nepomuki Szent János alakja. A többi falfestményen Gábriel és Mihály arkangyalok, illetve Rafael arkangyal két helyen is előfordul, de rajtuk kívül a Sátán is megjelenik.

Károlyi-palota

 A Petőfi Irodalmi Múzeumban valószínűleg sokan jártak már, melynek a Károlyi-palotában ad otthont (ismertető a honlapon és a Vendégváró oldalon). A program szerint Galavics Géza művészettörténész adott volna elő, de ő betegség miatt végül nem tudott eljönni. A szervezőknek feketepont azért, hogy erről nem tájékoztatták egyértelműen a közönséget – nem találtunk erről a helyszínen sem papírt kitéve – viszont pirospont azért, hogy nem fújták le teljesen a programot. Egy hölgy röviden összefoglalta, hogy miről szólt volna az előadás: a múzeumban található egy kép Károlyi Józsefről, amelyen huszár egyenruhában feszít, a történet ebből indul ki. Bizonyos művészeti alkotások egy politikai cselekménysor elindítói is lehetnek. Ennek a történetnek a főszereplői Károlyi József Békés-, majd Szatmár megye főispánja, Orczy László főúr, nagy műgyűjtő, Sir Joshua Reynolds angol festő, a kor politikai áramával kapcsolatban álló összekötő személy és Philip Joseph Bourbon, akiről Orczy Lászlóhoz került egy Reynolds festmény. Valószínűleg a közismert kép alapján készült a Károlyi festmény, és ezt bizonyította volna az előadás.

Helyette felolvasták Galavics Géza 1981-es tanulmányát a témáról, amit aligha lehetett tökéletes koncentrációval végigülni. Szimpatikusabb lett volna a megoldás, ha csak a szóbeli összefoglalónál maradnak, de ha már ragaszkodtak a felolvasáshoz (készülés hiányában), akkor kivetíthettek volna néhány színes képet a kézbe adott fekete-fehérek helyett. A szituáció érdekes volt, valószínűleg rajtunk kívül más is udvariasságból ülte végig a felolvasást (már elnézést a megjegyzésért).

 Viszont ezúttal végigfényképeztem a palota emeleti termeit és sikerült a könyvtárba is bepillantani, ahol szégyen szemre eddig még nem jártam. A múzeum tartott idegenvezetést az épületben, és a könyvtárban is külön előadás zajlott, ezekre talán célszerűbb lett volna elmenni.

Lukács Gyógyfürdő

Az esti programot is kihasználva ellátogattunk barátaimmal a Lukács Gyógyfürdőben (fényképek) tartott idegenvezetéses sétára. Megtudtuk, hogy a forrás már a rómaiak idején is ismert voltm később Musztafa pasa használta medenceként és lőporraktárként, majd a Magyar Államkincstár kezébe került, akik nem fejlesztették tovább. Palotay Fülöp privatizálása után kapta arculatát és vált híressé (az idegenvezető közbevetése szerint Baden-Badenhez és Karlovy Varyhoz mérhetővé vált akkoriban).

 Az épületen a fürdő az ORFI-val osztozik, ennek „ügyes-bajos” dolgaival együtt. Az alsó rész a Lukácsé, bejártuk annak masszírozó pihenőjét, majd a termálfürdő részbe is beléphettünk. A 3 termál medence 36, 40 illetve 32 fokos, melléjük tartozik egy merülőmedence és egy hőlégkamra. A 40 fokosat Musztafa építtette, a bástya maradványai is láthatók. A medencéket minden este lemerítik és kitakarítják. Egyébként tízszer cserélődik a víz napközben a medencékben, ami 40%-os utánfolyást jelent. 2008-ban végeztek egy nagyobb felújítást a fürdőben.

 Véigsétáltunk a kabinsor mellett, melyeket a gyakoribb vendégek „egymás közt felosztottak” (pl. Kállay Ferencé a 11-es számú volt). Átsétáltunk a wellness részlegbe, amit színes sófallal tettek hangulatosabbá. Itt gyűjtik a fürdőkkel kapcsolatos könyveket, de a „könyvtáruk” még elég szerénynek mondható. Létrehoztak egy „arcképcsarnokot” fekete-fehér nyomtatott képekből, amelyeken a rendszeresen ide látogató hírességek szerepelnek. A Kulturális Örökség Napjára állították ezt össze, de hagyományteremtő szándékkal.

A továbbiakban megtekinthettük a súlyfürdő medencéjét, a nappali kórház részlegét (ittalvás nélküli 4 órás kezelések), a szénsavas és vízalatti vízsugár masszázs fürdőjét (szintén recept alapján), a sóbarlangot, és a gépházat, ahol egy 1893-94-es felirat hirdeti az építés emlékét.

A minden év őszén megrendezett Kulturális Örökség Napjai eddig hellyel-közzel ragadta meg a figyelmem: jártam már belvárosi sétán, és kiálltam a Sándor-palotát megtekinteni vágyók hosszadalmas sorát, de idén először állítottam össze a rám jellemző kultúrsokk listát, melynek végigjárását kevesen bírnák ép ésszel. 18 helyszínen érdekeltek a programok, ebből 7-t sikerült meglátogatni két nap alatt, 2010. szeptember 18-19-én.

 Egy múltkori posztban felvetettem költői kérdésként, hogy pl. twitter keresőnek tekinthető-e, ezután nem sokkal később megjelent a Kereső Világon egy bejegyzés a twitterről, majd megtudtam, hogy @kobak is írt már erről augusztus elején. 

Eszembe jutott, hogy be kellene már végre számolnom a kb. 3 hónappal (2010. május 5.) ezelőtti tapasztalatomról, mikor @nagybence-vel megpróbáltuk tesztelni, hogy a Molyon, a Twitteren, a Facebookon, a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárban (offline) vagy a LIBINFO-n (= Magyar Könyvtárak Internetes Tájékoztató Szolgáltatása) kapunk-e pontosabb választ a kérdésünkre. (Apropója, hogy PhD felvételim a könyves közösségi oldalakból írtam, és igyekeztem Bencének bizonyítani, hogy a könyvtárak még a modern világban is az információkeresést szolgálják, és nem feltétlen a tudomány „kapuőrei”, ahogy ő nevez minket...)

A kapcsolati háló

Nem lehet eléggé hangsúlyozni ennek a fontosságát, ahogy a linkelt bejegyzésekből és kommentjeiből is kiderült. Vagyis ha 

• valakit nem követnek elegen, 
• vagy nincs sok aktív (!) követője, 
• esetleg ő nem elég aktív az adott közösségi oldalon, 

az mind rontja a hatékonyságát az ilyesfajta "keresésnek". 

Az például nagyon biztos, hogy én a Molyon nem kaptam volna annyi választ a kérdésemre, mint amennyit Bence, hiszen ő az adott közösség "celebje". Illetve ha én tettem volna fel a kérdést twitteren, akkor mostanában sokkal több választ kapnék, mint mondjuk egy évvel ezelőtt, mikor még hébe-hóba használtam a mikroblogot.

Tehát egy újonnan regisztrált személy az online világban aligha kapna választ bármilyen kérdésére, kivéve valami csoda folytán (ha valaki pl. nem a követettjeit figyeli, hanem az egész hírfolyamot), ezért neki még mindig érdemesebb a felsorolt eszközök közül a könyvtárhoz fordulnia, akik nem szelektálnak ismerősök szerint, hanem próbálnak (!) minden kérdést megválaszolni. (Az egy másik történet, hogy mi történik, ha egy könyvtár twitteres felhasználófiókjának vagy a könyvtár honlaján egy csetablakban tesszük fel a kérdést, ilyennel most nem foglalkoztunk.)

Az időtényező

Szintén fontos az online világban tisztában lenni vele, hogy ha valamire nem kapunk választ ezeknél a közösségépítő oldalaknál (twitter, facebook, még talán a Moly is) egy órán belül, vagy rosszabb esetben egy napon belül, akkor arról nagyrészt letehetünk (más a helyzet a blogoknál és fórumokban, de nem sokkal - kutatókedvűek figyelmébe ajánlom ezt a témát, hogy mi a statsiztika). Twitteren és Facebookon olyan gyorsan követik egymást a bejegyzések - legalábbis, ha valaki sok embert követ -, és annyiszor nézzük őket, hogy a régebbiekre már nem fordítunk figyelmet. Ha valami nem érdekel vagy nem tudjuk rá azonnal választ, nincs időnk kikresni sem, akkor ugrunk, majd megválaszolja más... Ha meg későn vettük csak észre, akkor már úgyis mindegy. Ahogy Sarnyai Tibor reagált facebookos kommentben erre a megállapításomra: " a Twitter a szüntelen jelen idő szinonimája" (2010.08.25).

Ha bemegyünk egy könyvtárba, akkor kénytelenek azonnal válaszolni, még akkor is, ha válasz tagadó, és nem tudnak segíteni. A kutatás nehezebb része ez után kezdődik, hiszen egy könyvtáros nem válaszol meg kérdéseket, hanem javasol dokumentumokat (legtöbbször könyv, de lehet folyóirat/cd/dvd/cd-rom/honlap/adatbázis/netán másik intézmény stb.), ahol mi utána tudunk nézni. Ezt nyújtja a LIBINFO szolgáltatás is, ahol viszont online válaszolnak az önkéntes tájékoztató könyvtárosok, ígéretük szerint 2 munkanapon belül.

A kérdés

Viszonylag sokat agyaltunk rajta, hogy mi iránt érdeklődjünk, ami nem egészen kézenfekvő, mégis megválaszolható (a könyvtárak ezt "referenszkérdésnek" hívják). Végül Bence vetette fel a következőt, ami mellett végülis letettük a voksunkat: "Vajon Budapesten milyen állat szerepel a leggyakrabban épületszoborként? Lehet sorrendet felállítani? Hol lehet ennek utánanézni?" A kérdésünk végül kissé nehéznek bizonyult, nem kaptunk rá sehonnan egyértelmű választ, de a tesztet attól még eredményesnek tekinthetjük.

A twitter

A twitteren összesen két választ kaptunk (Bence posztolta, én RT-ztem, de utóbbira senki nem reagált), amelyek nem vezettek túl sok eredményre. Maerlyng linkjét megtekintve a „Fantasy Budapest” Geocaching oldalához jutunk, ahol tényleg sok épületszobrot láthatunk (fantasy témában). Ezek feltérképezése Budapesten valóban érdekes, de kérdésünkre nem ad választ.

A Facebook

A közösségi oldalon már konkrét találgatások is elindultak: lovak, oroszlán vagy madarak? A voksok aránya 1-1, egy személy pedig ígéretet tett, hogy megkérdezi Budapest-szakértő ismerősét, de nem tudok róla, hogy bármilyen válasz érkezett volna ezután. Ajánlottak egy épületszobrászatról szóló könyvet és a Szoborlap oldalát. Utóbbi 2566 budapesti szobor adatait mutatja jelenleg és 1162 épületdíszét, a kettő keresztmetszete pedig 318 MűLap. Ezek után manuális számolással tudhatnánk meg, hogy milyen állatból van a legtöbb, legalábbis az eddigi adatbázis szerint. Visszatérve a Facebookra, megfigyelhető, hogy a legtöbb válasz még aznap érkezett, 4 a posztolást követő 1 órán belül, és csak 2 ezek után.

A Moly

A könyves közösségi oldalon Bence egy karcban írta meg a kérdést, amire 22 komment érkezett 12 személytől. Felmerült az oroszlán és a ló, de más szerint a ló csak köztéri szoborként dominál, épületszoborként nem. Felvetették még a molylepkét, az angyalt, a kariatidát. Végeredményben az oroszlánra tippeltek legtöbben, méghozzá 5-en. Ajánlották még a már említett Szoborlapot, a kicsit gyengébb Budapest szobrait (megjegyezve, hogy a gépük itt vírust jelez), itt nem szerepel külön épületszobrok kategória, csak a timpanonok.

Ajánlották a könyvtári, levéltári kutatást. 2 nap múlva már valaki érdeklődve kérdezett vissza, hogy mire jutott a kutatás. A beszélgetést pedig egy szintén kíváncsiskodó könyvtáros zárta, aki megjegyezte: „Az is érdekel majd, hogy tuti biztos lesz-e a válasz! és mi alapján.”

A FSzEK

Könyvtári kutatásként a Fővárosi Szabó Ervin Központi Könyvtárával próbálkoztunk, ahol a szabadpolcos részlegről egyből a Budapest Gyűjteménybe irányítottak. Ott egy kedves hölgy kapásból Ráday Mihály: Jelenetek a Pesti utcán c. könyvét nyújtotta át. Ebben valóban budapesti szobrok találhatóak, de konkrét adatok nélkül. A könyv átlapozása után rákérdeztünk, hogy nem tud-e valamilyen internetes oldalt ajánlani nekünk, mire a könyvtáros csak a fejét csóválta, majd azt felelte, hogy próbálkozzunk a Hild-Ybl Alapítványnál, a Budapesti Történeti Múzeum könyvtárában vagy a Budapesti Városvédő Egyesületnél.  

A LIBINFO

Az online szolgáltatás könyvtárosai valóban válaszoltak két napon belül, a következő szöveggel:

„Tisztelt Kérdező!
Nincs tudomásunk róla, hogy az állatokat ábrázoló budapesti épületszobrok számáról statisztika készült volna.
Témájához az alábbi szakirodalmat ajánljuk, mely kiindulásként szolgálhat kérdése megválaszolásához:

Az Országos Széchényi Könyvtár on-line katalógusa (http://nektar.oszk.hu) alapján ajánljuk a következő dokumentumokat: (…)”

15 dokumentumot ajánl (összes katalógusadatukkal, melyet most itt nem közlök), köztük pl. Budapest újabbkori épületszobrászata, Budapest eklektikus épületszobrászata, Vezető Budapest szobrai megtekintéséhez, Mesélő szobrok: Budapest köztéri emlékművei, Budapest szobrai.
Majd megemlíti, hogy keressük fel a FSzEK Budapest Gyűjteményét, így tehát a kérdés körbeér, de a LIBINFO által ajánlott könyvekben bizonyára találnánk valamilyen választ.

Érdekes megfigyelni, bár talán nem túl meglepő, hogy a közösségi oldalakon inkább ajánlanak találó honlapokat, míg a könyvtárakban könyveket (nem ér felhördülni, nem véletlenül kapta a szakma az informatikus-könyvtáros jelzőt). Választ valószínűleg mindkét módon kapnánk, ha tovább böngésznénk; de hogy mennyire kell nekünk pontos válasz, az attól is függ, hogy milyen céllal folytatjuk a kutatást.  

 Mikor az Avatar 3D mánia kitört, már akkor sejtettem, hogy ezúttal a 3D próbálkozás nem fog itt megállni, mert az emberek és a technika kezdenek felnőni hozzá. (Emlékszem, még mikor a West End City Center megnyitott, volt benne ilyen mozi, de csak természetfilmeket sugároztak viszonylag borsos áron, aztán elég hamar bezárták.) Érdekes, hogy a Szépművészeti Múzeum úgy döntött, a Samsunggal karöltve bemutatják miként lehet a 3D-t a művészetben, vagyis egy múzeumban alkalmazni. Mulatságosnak tűnt, ahogy az egyen-fekete szemüveges emberek úgy járják körbe a „Samsung 9000 3D LED TV” limitált szériáit, mint ahogy a vitrinben kiállított műtárgyakat szokták.

 A Szépművészeti Múzeum bírálói most valószínűleg ujjal mutogatnak, hogy – Na tessék, már megint mi történt, a reklámot ilyen pofátlanul beengedték a kultúra szent házába! A dolgot így is magyarázhatjuk, viszont engem inkább az újdonságereje ragadott meg (ha nem lett volna a reklám ennyire az arcunkba tolva…). Persze, egy percig azt hittem, hogy Andy Warhol 3D-s próbálkozásait fogjuk látni, de aztán elég nyilvánvalóvá vált a helyzet. Bármilyen fesményt (később szobrot, épületet) be lehet így mutatni, és ebben éppen ez a pláne. Mióta sulykolják már nekünk a sci-fi filmekben, hogy ez a jövő!

Tehát most itt éppen arról volt szó, hogy magyar filmesek Warhol ismert képeit 3D-sé alakították. Filmes újságíró ismerősöm nevetve újságolta, hogy „Te, az emberek nem is Warhol képeit nézték, hanem a 3D-vel szórakoztak!” Még jó hogy! Ő ebből azt a következtetést vonta le, hogy az átlag nem ismeri a pop-artot és Warholt sem. Elég szomorú lennék, ha tényleg nem ismernék, de bevallom őszintén, itt engem is inkább a technika fogott meg. Viszont hiányoltam bármiféle kiírást, hogy honnan jött az öltet. Meglehetősen furcsán nézett ki a Szépművészeti Múzeum aulájában 30 led tv-t nézegetni.

 A képek úgy ábrázolhatók 3D-ben, hogy a síkokkal játszanak, és ez nyilván egyes képeknél egyszerűbb, másoknál bonyolultabb. Például a Dollárjeleknél (1981) jól elkülöníthető volt a jelek síkja vagy a Virágok (1970). Szokták mondani a képekre, hogy olyan, mintha követne minket, na hát itt a Tehén (1971), a Macska (1976) és Elvis puskacsövei (Double Elvis, 1964 - a képen) tényleg követtek, utóbbinál egy gyerek a monitorhoz kezdett nyúlkálni, hogy elkapja Elvis pisztolyát. A vitorlásoknál (Do It Yourself – Sailboats, 1962) pedig egy másik gyerek a számokat szerette volna elkapni. Viszont kevésbé sikerült szerintem pl. Telephone (1961), Truck (1985), Hamburger (1985-86), Roll of Bills (1962) stb., ahol nem lehetett annyira megoldani a síkokkal játszást.

Látszik azonban, hogy még technikában sem vagyok a topon: a monitorokat néha ki-be kellett kapcsolni, a szemüvegek nem mindig mutattak 3D-s képet (talán ez magyarázza, hogy az én szemüvegem kb. a felénél egy az egyben leállt). A szemüveg közepén ugyanis van egy vevő, ami kontaktusba kerül a tv-vel, és ez nem mindig jön össze. Más magyarázat szerint az is eltart egy ideig, amíg a szemünk rááll a látványra. Msárészt tanúsítom, hogy el lehet fáradni a nézésben.

Úgy vettem észre, hogy a kiállítás a külföldieknek is tetszett. Több csoporttól hallottam annak a latolgatását, hogy így fogunk majd tv-t nézni? Én mást is kérdezek: ilyen a művészet jövője? Akárhogy is lesz, ez most valami új volt, és kíváncsian várom, mi lesz a folytatása.

További tudósítások (melyek alapján az az érzésem, hogy nem Warhol kiállítás volt, hanem Samsung-kiállítás)

• Digitális otthon
• IT-Extreme
• SG.hu

Andy Warholról:

• The Warhol
• The Andy Warhol Foundation for the Visual Arts
• Artcyclopedia

 Azt reméltem, hogy ezúttal a Kétbodonyi Szilvaszombat fesztiválról tudok majd beszámolni (múltkori írásom Kétbodonyról és egy tavalyi hír a Szilvaszombatról), de ennek sajnos csak a végére értünk oda kb. 5 vonat lekésése után, amivel csaknem a hülyeségek Guiness-rekordjai közé is bekerülhetnénk (kb. 3 indulását elaludtuk, 1-re nem tudtuk, hogy fel kellene szállnunk, 1 elment, miközben ebédeltünk..., ráadásul Bp.-Balassagyarmat buszjárat pont aznaptól nem az Árpád-hídtól, hanem Újpest-Városkaputól ment).

Szóval a Szilvafesztiválra este 9-re értünk oda, mikor már elfogyott az összes (!) szilvásgombóc - de ez bizonyítja, hogy milyen jó lehetett. Ittunk egy kis házi szilvapálinkát, sört, és a helyben főzött pörköltből kaptunk vigaszdíjként. Közben ment a dínom-dánom, éneklés és iszogatás, pedig ezúttal pont esős napot sikerült kifogniuk augusztus utolsó szombatjára.

Másnap, hogy egy kicsit kárpótoljuk magunk, és mégse élmények nélkül térjünk haza, ellátogattunk a MiniZoo Állatkertbe. A neve nem véletlen, hiszen tényleg kicsi, de egy falu állatkertjéhez képest egészen sok minden megtalálható. A legaranyosabbak talán a mosómedvék, akik közül egészen sokan odagyűltek hozzánk. Vannak még ezen kívül szárnyasok, kecskék, tengerimalacok, szarvas.

A kétbodonyi tó a horgászokat vonzza, nővéremék egy ilyen kiruccanás során döntöttek úgy, hogy vesznek ott egy házat. A táj valóban meseszép, egy kép aligha tudja visszaadni, úgyhogy érdemes személyesen megnézni.

A Szigligeti vár, azt hiszem, egy olyan hely, ahová minden gyakorlott utazó ellátogat minimum egyszer. Ezt nem abból gondolom, hogy annyira különleges lett volna a vár, hanem rengetegen mászták meg a hőségben is. Ismerősünk elárulta, hogy ők minden évben eljönnek ide nyáron, de annyi feljújítást végeznek rajta, hogy mindig mást mutat. Most pl. tavalyhoz képest a kápolnát restaurálták. 

 Mivel vasárnap mentünk, a fiúk azzal kezdték, hogy meghallgatták a misét a szigligeti templomban – amely egyébként egy kisebb, egytornyos épület. A tömeg jócskán állt a templom bejárata előtt is. Közben barátnőmmel a környéken sétáltunk, mindkettőnknek megragadta képzeletét a címeres kapu, melyről később kiderült, hogy a Tóti Lengyel családé volt. A kapu mögötti 18. századi kúriában egy vendéglőt találtunk. 

 A várat bemutató kiállítás ingyenes, viszont többnyire a tárgyak másolatai találhatók ott, illetve leírások, képek. A becsalogató molinón egy lőportartó szaru, melynek szintén a másolatát tekinthetjük meg benn. A lőportartók a gyújtópor töltésére szolgáltak, és a kívánt töltetmennyiséghez mérték kiöntőjüket. Olvashatunk még a vár történetéről, Tinódi Lantos Sebestyénről vagy a vár barokk konyhájáról.

A területet eredetileg Favus pannonhalmi bencés főapát kapta birtokadományként IV. Béla királytól, hogy azon várat építtessen. Az első építési periódus 1262-re készült el, ekkor a király visszacserélte Szigligetet (falvakért). A XIV. században építették ki az alsóvár védelmi részét, és a felsővár lakóépületét. Az 1530-40-es években erősítési munkákat végeztek, majd 1569-ben Giulio Turco itáliai hadmérnök mérte fel a helyzetet, alaprajzot és rajzot készített a várról.

A várban sétálva minden fontosabb részt kis táblák írnak le. Megtekinthetjük a várkaput, a félkör alakú tornyot, a lóistállót (az alsóvár legnagyobb épülete), majd a felsővárban a berendezett konyhát, az egykori kápolnát és a lakóépület többi maradványát.

 A vár megmászása után a vár lábánál ültünk le, ahol különböző kézműves souvenireket lehet venni. A kávézóban pedig gyümölcsös limonádékat szolgálnak fel, pl. dinnyéset, zöldalmásat, gyömbéreset. Nem messze innen található egy családi borpince, ahol száraz borokat kóstolgathatunk. A végére kiderült, hogy ha vásárolunk, akkor a borkóstolásért nem kérnek pénzt. Úgyhogy a rokonoknak is sikerült bevásárolni, hátha megtetszenek nekik a balaton-felvidéki ízek.

 Irodalom:

Hangodi László: Historia castri Szigligetiensis = A Szigligeti vár története. Tisztelgés a Szigligeti vár 750 éves alapításának emléke előtt, Szigliget: Szigligeti Község Önkormányzata, 2009