Nosztalgia: első találkozások a számítógéppel

 Nagyjából egy éve interjúvoltam meg a testvéreim gyerekeit, mit szoktak csinálni a számítógéppel. Az eredmény tulajdonképpen az volt: játszani - hiába hisszük azt, hogy a Z generáció már mindenre képes. A minap beszélgettem egy volt oktatómmal (most tulajdonképp kollegámmal) arról, hogy ő is elítélte egy darabig a játékokat, aztán mikor megnőttek a gyerekek, akkor kiderült, hogy sokkal magabiztosabban kezelnek bármilyen új alkalmazást is. Aztán belegondoltam, hogy szerintetek én eleinte mit csináltam a számítógéppel? (Úgy érzem, születésnapom alkalmából megengedhetek egy kis nosztalgiát.)

Nekünk először általános iskola 4. osztályban (1996/1997) volt számítástechnika óránk, ahol felváltva használtuk a DOS-t és a Win95-t. Még emlékszem a tanárnő szavaira: "Gyerekek, a számítógépen semmit nem lehet elrontani!" - mondjuk ebben azóta már kételkedem... Az órákon a gépelést gyakoroltuk valami program segítségével, ahol rövid időn belül meg kellett találni a monitoron megjelenő betűk billentyűjét. Ha jók voltunk, akkor egy-egy játékot is kipróbálhattunk. Valami ilyesmi rémlik, a konkrétumok nem, csak a helyszín és a hangulat. 

Aztán átkerültem nyolcosztályos gimnáziumba, ahol nem volt minden évben számtech óránk, hanem csak 7., 8. majd 11., 12. osztályban. Ráadásul kétfelé osztották: az egyik az elméleti óra (számítástechnika), mikor kettes számrendszerben számolgattunk, elméleti alapokat vettünk - hát kevés ennél unalmasabb dolgot tudtam elképzelni. A másik pedig a gyakorlat (informatika), amin a gépteremben ültünk és többnyire szabadon internetezgettünk. Néha kellett megoldani feladatokat Word-del vagy Excel-lel, még kisebb korunkban gyakran rajzolgattunk Paint-tel, és ez jelentette a kikapcsolódást. Később a fiúk rátaláltak a lövöldözős játékokra, ami engem teljesen hidegen hagyott.

Mikor otthonra megkaptam életem első számítógépét, akkor 5. osztályos voltam (1997/1998). Alig vártam, hogy hazaérjek és a kedvenc játékaimmal játszak: Jazz Jackrabbit, Fury, Oroszlánkirály, Aladdin. Évekig elvoltam a pályákkal, és hogy minél jobb eredményt érjek el rajtuk. 

Aztán jött a betárcsázós internet, mikor előre egyeztetnem kellett a családdal, hogy mikor nem telefonálhatnak, mert én éppen Internetezem (így, nagy I-vel). Ekkor már előkerültek a keresők, de borzasztó lassan töltődtek be. Mindig az Origo oldaláról indultam, mert ott nyitottam freemail postafiókot is. Emlékszem, anyukám egyszer rákérdezett a találati oldalt látva, hogy miért mindig ezt nézegetem.

És hogy mikre kerestem rá? Hát elsősorban tinisztárok neveire. Rajongtam azért, hogy fiatal koruk ellenére már ilyen sikeresek. Róluk töltöttem le fotókat, amiket ki is nyomtattam (!), hogy maradjon elég hely a gépen. Vicces idők voltak azok; van amit már a mai fiatalok elképzelni sem tudnak. De úgy látszik, a sztárok iránti rajongás az állandó.

A gyökeresen megváltozott számítógéphasználat visszaemlékezésem szerint egyetemen következett be. 18 évesen kaptam egy új, jobb számtógépet és jobb internetet. Arról már nem is beszélve, hogy a mobilinternetet mindenhová magammal vihetem mobilon és netbookon is...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.