Kiállítások és retró divatbemutató a Szentendrei Múzeumok Éjszakáján

Először történt ugye, hogy a Múzeumok Éjszakáját külön időpontban szervezték meg vidéken és a fővárosban. Egyértelmű volt, hogy akkor kell keresni valami olyan helyet június 18-án, ami közel van Pesthez és jó programokon vehetünk részt. Így esett a választás Szentendrére (ugyan az előző posztban is erről a helyről volt szó, de most teljesen más részét láttuk), ahol a sok kiállításra mindössze 300 Ft-ért mehettem be. Úgyhogy most tulajdonképpen hat kiállításról lesz szó, amit sikerült végignéznünk néhány óra alatt.

„Énekeljünk, énekeljünk!” A Kovács Margit Kerámiamúzeumban

A szentendrei látogatást a Kovács Margit Kerámiamúzeum „Énekeljünk, énekeljünk!” nevű programjával kezdtük, amiről előtte nem gyanítottuk, hogy mit jelent... Nem, szerencsére nem kellett nekem énekelni, mert azt senki nem köszönte volna meg. Hanem négy kislány és az énektanárnőjük dalolt felváltva az egyes műalkotásokhoz kapcsolódóan, emellett Kovácsné Bana Eszter múzeumpedagógus elemezte, hogy mit láthatunk. Ugyan készítettem néhány fényképet, de közben jutott eszébe a hölgynek, hogy nem szabad fotózni sem a műtárgyakat, sem a kislányokat (kivéve a saját fotósuknak és videósuknak). Őszintén szólva én ezt öngólnak tartom, hiszen képekkel sokkal jobban népszerűsíthetném a múzeumot.

Az első teremben Kovács Margit kezdeti alkotásai láthatóak, aki tanulmányait Münchenben és Dániában folytatta. Egy dolgozó korongost ábrázoló életképén feltűnik a nagy „K.M.”, ami monogramjára utal. (Egyfajta ars poetica?) Megtanulhattuk a „samottos agyag” kifejezést is, ami azt a technikát takarja, mikor a kiégetett agyagot különböző nagyságú darabokra törik és újra bekeverik. Így nagyobb szilárdságot érnek el vele, és nagyobb hőfokot bír ki.

Eleinte edényeket és állatokat mintázott, illetve a polgári életből vett pillanatokat, pl. Menyasszony, vőlegény (1953), ahol a pár épp a fényképésznél van vagy egy másik a Dáma, akinek épp most kérték meg a kezét – itt plasztikusan megmintázott érzelmeket figyelhetünk meg az arcán.

Kovács Margitra jellemző, hogy a népéletet is megmintázta, már azelőtt, hogy ezt a kultúrpolitika megkövetelte volna tőle. Híres az 1952-es Kenyérszegő, melynek szoknyája korongon készült, majd a kisebb részeket ráragasztotta. A kenyéren rajta egy kereszt, ami vallásos embereknél megszokott, hogy szegés előtt a kenyérbe karcolják; olvasható még a szobron a „Béke” kifejezés. Mindenhol sajátos díszítőmotívumokat használt, ami egyik tájegységre sem kifejezetten jellemző, ez látható pl. Fonó (1953) munkáján. A Parasztlakodalomnál kissé szecessziós hatást ért el, mindent betöltő motívumokkal. Az 1955-ös Lakodalom faliképen együtt látszik a játékosság és a feszültség. Az agyag megterhelő műfaj, ő pedig egy törékeny asszony volt, ezért egy házaspár is segített neki a kidolgozásban. Kedvencem az 1958-as Párkák, mely a görög mitológiából vett jelenet. A kislány, a hölgy és az idős asszony szövik az élet fonalát. Érdekessége, hogy őket is a rá jellemző stílusú ruhákban mintázta meg, nem pedig görög tunikákban.

A múzeum galériáján kis betekintést kaphatunk a művész mindennapjaiba. Itt állították ki régi bútorait és egy műhelyrészletét, itt a kis figurák utalnak arra, hogy műveit először piciben készítette el. Talán először meglepő, hogy egy fát is találunk, ha nem tudjuk történetét. Ez a göcsörtös fa volt Margit kedvence a Margitszigeten, de egyszer csak eltűnt onnan. Hosszú utánajárással tudta elintézni, hogy ne darabolják fel, hanem adják el neki. Ezután felvitte a Benczúr utcai lakása 5. emeletére, és továbbra is ennek a tövében elmélkedett.

A következő teremben állították ki a Vörös Rébéket (1961), amit Arany János balladája ihletett és a Noé története nyomán készített vázát (1962). Sokféle technikával kísérletezett, ami egyértelmű az alkotásokat látva. Az 1953-as Menyasszonyöltöztetést agyaglapba karcolta, kiszínezte, majd betonnal vette körbe (műkő). Általában művei aljára odaírt egy-két sort is, itt ez áll: „Menyasszony leszek, annak is pedig legszebbje leszek”. Nem csoda, ha valaki hallotta már ezt a dalt, mivel megihletett másokat. (A képen a nővéremmel vagyunk, és ezt a kiállításon elhelyezett fotóterminállal készítettük.)

Egyaránt készített a gótika és a bizánci stílus jegyeit viselő műveket, előbbi kategóriába tartozik pl. az Angyali üdvözlet, utóbbiba Márkus és Lukács alakja. De mintázott kancsót evangelisták attribútumaiból is: oroszlán, sas, ökör és angyal. Szintén másik technikára utal az 1940-es Csodálatos halfogás, ahol az agyaglapra tett egy vásznat, és együtt égette őket, ekkor a vászon leégett, de a falikép megmaradt.

Meghallgathattuk az 1969-es Cantata profana történetét a 9 szarvassá változott fiúról és apjukról, amit Bartók Béla zenésített meg.

Szamos Marcipán Manufaktúra

A hosszú tárlatvezetés után könnyedebb programra vágytunk, úgyhogy megnéztük a Szamos Marcipán Múzeumot. A földszinten látható vitrin mögött hogy dolgozik valaki a díszmarcipánon.

Az emeleten pedig különböző figurák várnak a vitrinek mögött: Michael Jackson, Sissy, történelmi személyek, a Parlament marcipán-mása és különböző mesék. Nekünk a színes kaktuszok lettek a kedvenceink, amik igazán élethűnek tűnnek. A vitrineken egy ráragasztott papír mutatja, hogy milyen összetevőket használtak az adott marcipán elkészítéséhez. A múzeumhoz természetesen cukrászda és bolt is tartozik. ;)

Vajda Lajos Emlékmúzeum

A nap egyik attrakciója, hogy időleges kiállítást nyitottak Ferenczy Noémi és Béni festményeiből illetve szobraiból a Vajda Lajos Múzeumban. A korábbi épületet vissza kellett adni a szerb egyháznak, az új pedig még nem készült el. Közzétették a Pajor kúria látványterveit, hogyan fog majd funkcionálni korszerű múzeum- és információs központként. Ugyanis mint kiderült, Soproni Sándor 1951-ben egy könyvtárat is létrehozott és folyamatosan bővített, aminek szintén szerepe lesz az új helyen – az állományt integrált könyvtári rendszerben is feldolgozzák (mondjuk azt nem említette a szöveg, hogy melyikben).

Ez a kiállítás mindössze két teremből állt, a többi alkotást egyelőre a raktárban őrzik. Láthattuk Ferenczy Noémitől például az Ádám és Éva (1910), Nővérek (1921), Fahordók (1932), Kőműves (1933), Öltöző nő (1934), Erdő (1942-43), Nagy vándor (1943) c. festményeket. Ferenczy Béninek pedig a következő szobrait: Táncos (1916), Fiatal férfi (1919), Anya gyermekkel (1926), Álló fiú (Miklós) (1937) .

Ezen kívül az alagsorban látható a Vajda Lajos és az Európai Iskola tárlat. Láthatók itt festmények Anna Margittól, Barcsay Jenőtől, Bálint Endrétől, Korniss Dezsőtől, Szántó Piroskától és Vajda Júliától a névadó művészen kívül. Megtetszettek itt Korniss alkotásai (pl. Tücsöklakodalom, 1948), aki Vajda Lajossal közösen kutatta a népi kultúrában felfedezhető ősi világkép motívumait Szentendrén. Szintézis szerettek volna teremteni különböző kultúrák között. Vajdától megszemlélhetjük itt a jellemző maszkos alkotásokat, pl. Óriás tájmaszk, Zöld bohócmaszk, Sárkánymaszk. És láttuk itt azt az Ikonos önarcképet is, amiről Molnár Eszter a májusi MeetOFF-on beszélt.

Ámos-Anna Múzeum

Múltkor anyukámmal arról beszélgettünk a miskolci Nagybányai festőnők kiállítás kapcsán (hamarosan írok arról is, csak mindig van valami más), hogy milyen női festőket ismerünk. Anna Margit egyikünknek sem jutott eszébe, pedig eléggé jellegzetes és magával ragadó képei vannak.

A két festő 1935-ben házasodott össze többévi együttélés után, így közösen voltak párizsi tanulmányúton is, és természetesen több közös kiállításuk is ismert. Anna Margit pályája az 1930-as évek elején indult, hatott rá férje és Pierre Bonnard. Színhasználatuk viszont egészen eltérő: Ámos Imre képei leginkább sötétek, szürke és fekete szín dominál rajtuk, míg Anna Margit kedvelte az élénk pirosat, kéket és fehéret. A festőnő leginkább önarcképeket készítette, illetve nőalakjai helyére is többnyire magát festette. Ilyen pl. Festőnő (1937), Pipás önarckép (1937), Ámossal együtt: Kettős önarckép (1937). Tipikusnak vélt bábuszerű figurái később jelentek meg életművében, pl. Bábu (1969), Gyermekkor (1970), Özvegy (1971).

Ámos Imre naplójából is olvashatunk részleteket, pl. azt állította, hogy ha a zenei pályát választotta volna, akkor lett volna olyan jó zenész, mint festő. Először Vajda Lajos hívására 1935 nyarán ment Szentendrére, majd feleségével 1938-41 között sokat dolgoztak itt. A festőtől látható képek pl. Síró Angyal (1944), Ünnepek I-II., IV-XI. (1940). Ez a múzeum 1984-ben jött létre Szentendrén, Anna Margit még életében hagyta a képeket a Pest Megyei Múzeumok Igazgatóságára, hogy életben tartsák férje emlékét, aki munkaszolgálat közben tűnt el.

Retro divatbemutató a Szabó család ihletésével

A Szentendrei Képtárban még július 10-ig tekinthető meg „A Szabó család Szentendrén – Szentendre a Kádár-korban” c. kiállítás, aminek ihletője egy 1966-os rádiójáték, melyben a népszerű Szabó család „Szentendrére látogatott”. A kiállítást nem néztük meg tökéletesen, de a nosztalgikus bútorok bemutatása mellett a kurátorok a történelmi folyamatokra is szerettek volna utalni.

A divatbemutatón a helyi gimnázium diákjai libbentek át az építkezés közepén leterített vörös futószőnyegen. Komikus volt az egész, és mindenki úgy is állt hozzá, mint egy hatalmas geg.

A moderátor az 1960-70-es évek szellemében konferálta fel a ruhákat. Volt itt délutáni kávézáshoz és koncertekre alkalmas viselet, fiatalok kedvence a Metró együttes rajongói övével, az Iparművészeti Stúdió tervezte lenvászon, irodai dolgozók számára nem gyűrődő ruha (mellettem felsikoltottak a hölgyek: „Na ez a gallér, ez 60' évek!”) és persze dzsörzé-anyag.

Lehet találgatni, hogy valóban a melegfelvonulás vagy a Kapcsolatkoncert, vagy valami teljesen más miatt szervezték különböző időpontokban a Múzeumok Éjszakáját, de én örültem neki, hogy így végre egy vidéki helyszínre is eljutottam.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.