A retorika tanítás fontosságáról

Mikor megkérdeztem a tanár urat, hogy részt vehetek-e valamelyik óráján, azt felelte, hogy természetesen: egyik órán Legyen Ön is milliomos szerű játékot fognak játszani, a másik pedig retorika lesz (nyelvtan keretén belül). Mondtam, hogy a retorikán már voltam, ezért inkább hajlanék a másikra, de ő javasolta, hogy inkább arra menjek, mert ez most más lesz... 

Most gondoljon vissza mindenki, hogy náluk hogy zajlott a retorika tanítás, élvezték-e. Nálunk lapult mindenki a pad alatt, végül egy gyerek csak kiment, és beszélt valami helyben megadott témáról, amit aztán a tanár elemzett valamennyire. Mindezt egy óra alatt lezavartuk, vagy talán ha az elméletet hozzátesszük, akkor kettő alatt. (Remélem, hogy másoknak jobb élmények jutottak erről eszébe.)

Ebben a gimnáziumban viszont már az első retorika órát is élveztem (11. osztályosok közt), mikor két diák kiállt egyesével beszélni a tömegközlekedés témakörről (más-más témából nagyjából mindenkinek meg kellett ezt tennie egyszer). Egyikük szeret szerepelni, látszott rajta, hogy kevésbé lámpalázas, a másik srác is nagyon készülhetett, de valahogy félresikerült a beszéde, mindenki nevetett az egyébként nem viccnek szánt megjegyzésein (a taxikat onnan lehet felismerni, hogy mindig van rajtuk egy felirat, hogy "taxi"). Tanár úr később megjegyezte nekem, hogy borzasztó nagy eredmény, hogy ez a fiú így ki mert állni, mert amúgy jó pofa, de csendes típus. A beszédek után az osztály elemezte közösen a hallottakat. Kegyetlenül szétcincálták, de jó meglátásaik voltak. A srácok pedig tűrték, mert a kritikát is meg kell tanulni elviselni.

A mai órán már két csapat állt egymással szemközt 3-3 fővel, és a halálbüntetés mellett, illetve ellen érveltek a csapatok - előre, adatokkal felkészülve. (Most talán néhányan azt gondolják, hogy milyen borzalmas, hogy a halálbüntetésről beszéltek, de igenis fontos átgondolni komoly kérdéseket már 17 évesen. Emellett bohóckodásnak tűnhet, mikor megkérdezem, mit jelent az apokrif, az immaculata vagy a piano nobile.) Mind a két csapat nagyon jól érvelt, profin reflektáltak egymás válaszaira. Igazi, érvekkel alátámasztott vita hangzott el a kérdésről. Mindkét csapat tagjai kivették belőle a részüket, és nagyjából egyenlő arányban szólaltak meg. A tanár úr annyiban moderálta a beszélgetést, hogy felszólította azokat, akik előbb jelentkeztek, vagy szólt, hogy most már a másik csapatnak kellene megadni a szót viszontválaszra. Szóba kerültek etikai kérdések, jogok, finanszírozás, ellátás, börtönmunka, visszaeső bűnözők... Könyvtárosként nem állhattam meg, hogy fel ne írjam ezt a mondatot: "Ha nincs halálbüntetés, akkor az adófizetők pénzéből fizetjük, hogy a rab eszik, tévézik, könyvtárba jár!"

A vita után rögtön kezek emelkedtek a magasba, hogy szeretnék elemezni a vitát. Felhozták például a nyelvezetet, az ellentmondásosságot, kiemelték a jó példákat, szóba került, hogy jó ha az elején mond valaki egy definíciót, az érzelmi érvelés és a tárgyilagosság, a provokatív kérdések stb. Egyrészt a tanár úrnak le kellett állítani, hogy ne mondjanak a témáról véleményt, mert arra nincs idő. Másrészt a vitázóknak és a közönségnek is lettek volna még hozzászólásaik, de ennyi fért egy 45 perces órába. A kézfeltartással jobbnak ítélt csapat tagjai kaptak egy-egy ötöst.

Kiderült, hogy következő órákon ugyanígy lesz még szó például az eutanáziáról és a füvezésről. 30 főre 5 téma jut, és így pont mindenki részt tud venni valamelyik csapatban. Szerintem volt ebben Anyanyelvi kommunikáció, illetve Szociális- és állampolgári kompetencia egyszerre. Óra után megkérdeztem a tanár urat, hogyan tudta elérni, hogy a diákok szívesen szólaljanak meg órán. Megütközve nézett rám, hogy nem kellett itt semmit elérni, mert ez adva volt, hogy aktívak, szeretnek beszélni és véleményt cserélni.

Két dolog jutott eszembe erről. Mikor az egyetemre kerültem, alig bírtam vizsgákon megszólalni, mert középiskolában az a néhány felelet nem tanított meg engem nyilvánosan beszélni. A szorongás gondolom egyrészt adottság is (ezt majd megmondja, aki ért hozzá), másrészt gyakorlattal leküzdhető, ezt tapasztalatból mondom.

Emellett arra gondoltam, mennyire jó lenne, ha később, mikor ezek a gimnazisták már elkezdenek konferenciákra járni, akkor a vita résznél nem az történne, hogy mindenki bambán ül, vagy a felszólaláskor elkezd a saját életéről mesélni. Nem tudom, más szakmákban hogy van ez, de sokszor érzem úgy, hogy nincs érdemi kommunikáció, nem esik szó a lényeges problémákról, mindenki csak panaszkodni tud, miközben abból indul ki, hogy az ő munkájával aztán semmi probléma nincs. Sokszor egy helyben toporgunk, és nincs megoldás. Talán ha az emberek szabadabban felvállanák a véleményüket, amit érvekkel tudnak alátámasztani, és ebben senki nem szab gátat nekik, akkor előrébb tudnánk lendülni.