Csontváry rejtélyes utazásairól a Magyar Nemzeti Galériában

„Csontváry rejtélyes utazásai” – a tárlatvezetés címe azonnal felkeltette az érdeklődésem a Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria múlt heti hírlevelében. Mivel a hónap témája az utazás, ezért 2013. március 23-án Gimesy Péter művészettörténész ebből a szempontból tartott tárlatvezetést a XX. századi gyűjteményben. Mindössze az állandó kiállításra kellett megvenni a jegyet, hogy részt vehessünk az előadáson. Az esemény tényleg elég sok embert vonzott, nem tudom, hogy ez állandó jellegzetessége-e ezeknek a szombati kiállítás vezetéseknek vagy csak Csontvárynak köszönhető. Én minden esetre Csontváry iránti tiszteletemből és érdeklődésemből látogattam el aznap az MNG-be, és nem csalódtam, mert egy rövid, ám információkban gazdag bemutatót kaptam.

Három képről beszélt részletesebben Gimesy Péter a „Csontváry rejtélyes utazásai” című tárlatvezetés kapcsán. Ebből kettő természetesen Csontváry Kosztka Tivadar műve volt, egy pedig Mednyánszky Lászlóé.

Először a Taorminai görög színház romjai c. 1905-ös hatalmas festmény előtt álltunk meg. Nem csoda, hogy majdnem mind egyszerre hozzáfértünk a látványához, mivel mint megtudtuk, a kép kb. 20 négyzetméter nagyságú. Ráadásul a művész egy drága vászonra készítette. Ezzel kapcsolatos érdekesség, hogy Csontváry több évre előre megtervezte a költéseit, és erre hivatkozva nem adott kölcsön senkinek.

A közismert legenda szerint az addig gyógyszerészként dolgozó Kosztka Mihály Tivadart 1880-ban egy sugallat érte, miszerint „Te leszel a világ legnagyobb napút festője, nagyobb Raffaelnél!”. Ezután a művész Raffaello műveit és a napot kezdte tanulmányozni.

A taorminai képen az figyelhető meg, hogy a fény több felől érkezik, és több horizont is megkülönböztethető rajta. A festmény több része is megállná önálló festményként a helyét. A több horizont magyarázata lehet, hogy Csontváry nemcsak a szeme előtt látottaknak, hanem a világ energiáinak a megfestésére vállalkozott.

A tárlatvezetésen elhangzottak szerint a művésznek a mai „Szatyor bár” (vagy Hadik Kávéház) felett volt a műterme, és itt halt éhen. Más források szerint verőérgyulladásban halt meg a budapesti Új Szent János Kórházban. Halála után a rokonai el akarták adni a drága vásznakat – a rajtuk található festményekre tekintet nélkül. A képeket egy másik rokon, Gerlóczy Gedeon vásárolta meg, valamivel drágábban az anyagárnál.

Csontváry életében nem adott el képeket, és jellemzően nem is szignálta őket. Azt a kort tekintette példaként, mikor még nem volt fontos a művész személye. Élénk színeiben is közelít a kora reneszánszhoz, ami mögött tudatosság is állhat, hiszen gyógyszerészként pontosan ki tudta keverni a festékeket.

A következőekben a Zarándoklás a cédrushoz Libanonban c. festmény előtt álltunk meg, melyet Csontváry 1907-ben festett. Megtudhattuk, hogy a témaválasztása biztosan nem volt véletlen, hanem sámánisztikára és keleti mitológiára nyúlik vissza, amelyről szorgalmasan olvasott könyveket.

A fa a világ tengelyeként működik, amelyen át lehet járni föld és ég között. Van olyan tanulmány, miszerint a zodiákus jegyei is beazonosíthatóak a szereplők között. Azt viszont a tárlatvezető is ténynek tekinti, hogy a rózsaszín hegyből fehér táncolók sora jön elő, ami egyúttal negatívban is nézhető, és a fehér alakok között egy újabb táncoló sor rajzolódik ki fekete alakokkal. Így betekintést kaphat a szemlélődő egy másik világba.

 A fa koronája háromszög alakú, ami a beavatásokban fontos jelkép. Előtűnik az ágai között egy sasmadár, mely a léleknek a szimbóluma. A madár általában a napba repül és megvilágosodik, de ez a sas a fa tetején, vagyis a világ tengelyén ül.

A művész saját pénzén elvitte a képeit Párizsba, mert azt mondta, hogy ott „át fognak törni”. Állítólag Picasso egy órát nézelődött a kiállításon, majd valami ilyesmit jegyzett meg: „Nem is tudtam, hogy rajtam kívül van még egy nagy festő a XX. században!”

A szürrealisták később hasonló színkezelést követtek, de Csontváry a korában egyedülálló volt. Valahogy furcsán előre megérzett dolgokat a jövőből.

Az utazásra és egyben a lelki utazásra rímel Mednyánszky László: Latyakos út. Őszi mező alkonyatkor c. 1890-es években készült festménye. A festő Párizsban ismerkedett meg a buddhizmussal, és elkezdte „megfesteni”. A Samsara az örökös körforgás, az örökké megszületés és elhalálozás tana. A festmények viszont azért születtek, hogy a művész kilépjen a körforgásból.

Gimesy Péter azzal zárta a tárlatvezetést, hogy a bemutatott képek nagyon egyediek voltak 1900 körül. Innen eredeztethető tulajdonképpen az önálló magyar művészet elindulása.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.