Cserébe alaposan körbekirándultuk a várost, és így bukkantunk rá a különböző templomokra és a sok szoborra, díszkútra, melyekből montázst készítettem: 

 

 A vásárhelyi főtér, a Fekete Sas szállóval és az Ybl Lajos (Ybl Miklós unokaöccse) által eklektikus stílusban alkotott Városházával kihagyhatatlan. A Fekete Sas kávézóval is rendelkezik, nyáron a teraszról is lehet gyönyörködni a tájban, és az árak sem vészesek a helyhez képest.

 

 Egyedüli múzeum, ahová be is jutottunk, az a Terror Házával rokon intézmény, az Emlékpont. Mindenképp érdekelt muzeológiai szempontból a kiállítás, mivel már külsőleg is látni, hogy kiemelkedően modern épület. Tulajdonképpen a várt hatás fogadott, az embert sokkolóan éri a vizuális hatás, sötét szobában villózó fények és projektorral vetített képek, az interjúk több helyről szólnak egyszerre. Időben sorrendben haladunk 1945-től 1990-ig, minden teremben kinyomtatott esszéket vihetünk magunkkal emlékbe, mely az adott időszakról szól (kis negatív pont, hogy a sötétben lehetőségünk sincs beleolvasni). 

 Az első három termen édesanyám puskagolyóként rohant végig, és azt hajtogatta "Lilluskám, nekem ez még túl közeli, én ezt nem bírom!". Érdemes azoknak menni a kiállításra, akik már el bírják viselni a történelmet. A belépő nagyon olcsó, diákoknak 400 Ft, és valószínűleg nagyon sok csoportot visznek oda, hogy megismertessék a korszakkal (rendhagyó történelemórák - 33 közül lehet választani!!). 

Felvonultattak itt mindent, amitől egy tárlatot "modernnek" szokás nevezni: a tv-, rádiófelvételek mellett az interaktív pontok is megjelentek, ahol további videókra, digitalizált újságokra vagy fotókra lehet keresni. Mégis úgy érzem, nem szabad átesni a ló túlsó oldalára sem. Az ember azt sem tudta, hová kapja a fejét, és mit nézzen vagy hallgasson meg. A termek két emeleten keresztül sorakoznak, mindet lehetetlen becsületesen végignézni, de ahhoz is idő kell, hogy kiválasszuk, mit szeretnénk jobban szemügyre venni.

 A termek sorrendben a földszinten: A megszakított hagyomány, Vesztesnek lenni, A Fehér Gárda - Ellenállási mozgalom, Egyházak diktatúrában. Ezeken kívül ott a "Galéria", tiszta fehér falakkal, amely kissé kizökkent bennünket a kiállítás hangulatából. Ha jól értettem, itt időszaki kiállításokat szoktak berendezni, ezúttal az 1988-1990 közötti időszakot mutatták be, vagyis a változás éveit, kiemelten Hódmezővásárhelyen. Megismerkedhetünk Rapcsák András mérnököt, akit 1990. november 6-án választottak polgármesterré, azóta utcát is neveztek el róla, és szobor is mutatja jelentőségét. Tetszett az ötlet, hogy egy szavazófülkét is felállítottak, illetve egy plakátoszlopot, természetesen a kor választási plakátjaival.

A lépcsőházban a hódmezővásárhelyi nevezetes emberek fotóit tekinthetjük meg nevükkel és titulusokkal. Az emeleti termek már vidámabbak, vagy inkább megmosolyogtatóak: kedves emlékek az 1980-as évekből. Korhűen berendezték a Sport Büfét, régi asztal, szék, óra, a bárpulton bambis üvegek sorakoznak. Rögtön utána egy vitrinben forog az 1992-es Puli elektromos autó. Természetesen kihagyhatatlan a galéria, ahol a szocreál festményeket mutatják be, melyek a művészet politikai ráhatását ábrázolják (tehát itt nem az underground változatról kapunk képet). A művészek közt szerepel többek közt: Németh József, Breznay József, Kiss Ernő, Kohán György, Patay László. Eközben interjúkat hallgathatunk a kulturális életről, beszél egy művelődéstörténész, illetve egy tanár a könyvtárak és olvasókörök fontosságáról. Aztán a "piros szobában" az úttörők emlékét is felidézik ablakra szitázott képekkel és videóval.