Fernando Botero kortárs mexikói festőművész kiállítása még vasárnapig megtekinthető a Szépművészeti Múzeumban (2010.09.30-tól meghosszabbított nyitva tartással 2011.02.20-ig). Mikor az ember belép a tárlatra a „Hahaha, ez hihetetlen!” érzés fogja el, ahogy a vendégkönyvben egy látogató is summázza „jó kedvre derített”. Tehát nem feltétlenül művészettörténetre kell számítani, hanem az élményre helyezi a hangsúlyt, részletes leírások helyett ütős idézetekkel a művésztől.

 

 

Fernando Botero

 

Talán már mindenki megismerte Boterot az óriásplakátokról vagy újságokból: ő az, aki kövér hölgyeket fest elsősorban, néha meztelenül hátulról, pl. Nő a zuhanyzóban (2005). Szobrai is ugyanilyen sémára készültek, a kiállításon meg is érinthetőek – az embernek valahogy kedve is támad átölelni ezeket a súlyos tömegeket és domborulatokat. Azon pedig csak nevethetünk, hogy néhány látogató mintha a festményekről lépett volna le.

Olykor más képeket választ modellként, és annak szereplőit teszi görbe tükör elé. Úgy fogalmazza meg, mintha „festői erejével mérnénk össze magunk” ezáltal. Az egyik falon a kövér szereplős átdolgozások mellett megjelennek az eredeti festmények kis képei, amivel összevethetjük. Itt van Velazquez Margaritha Theresa infánsnője, Van Eyck Arnolfini házaspárja, Goya Maria Josefa-ja, Elisabeth Vigée-Lebrun Maria-Antoinette-je, illetve Rubens és felesége.

Realista módon jelenítem meg a nem realista valóságot” (ezzel modern festészet elleni tiltakozását fejezi ki) – hirdeti a második terem idézete, ahol életének fontos dátumait láthatjuk és a Fekvő nő szobrát. Az ebből vezető különterem a múzeumpedagógiáé, tele filcekkel, amivel a gyerekek is megpróbálhatnak kövér szereplőket rajzolni a kiállítás által ihletetten. A kis „teatro”-ban pedig a festményekről „lelépett” pálcás figurák rendezgethetők ízlés szerint.

Tovább haladva az Európa elrablása következik, festménnyel plusz szoborral a művésztől, illetve rézmetszettel Giulio Bonasone-tól. Majd Peter Schamoni rendezésében dokumentumfilmet lehet megtekinteni (ha befér az ember, velem ellentétben).

A hatodik teremben már az is kiderül, hogy Botero tömeg iránti szenvedélyét a quatrocento szeretete formálta. Itt láthatjuk pl. Celestina, a Kártyajátékosok, Az öngyilkos festményét. Egyik kedvencem a Táncmulatság (2002), mely nem csak 1-2 portrés kép, hanem sok csetlő-botló szereplő jelenik meg, mind igazi egyéniség (annak ellenére, hogy valószínűleg kitaláltak)! Először bukkan fel itt tájkép, „Az út” és egy csendélet „Narancsok”-kal – ahogy anyukám megjegyezte „Ki hitte volna, hogy egy gyümölcsöt is lehet kövérnek festeni!”. Érdekesség, ami máshol is előfordul, a Szeretők c. festmény hátterében szintén egy Botero-kép tűnik fel (kép a képben).

Ahhoz, hogy valami nagynak tűnjön, mellette másnak kicsinek kell lenni – derül ki a hetedik terem leírásából, hogyan játszik a művész az arányokkal és szemünkkel. Tematikusan a bikaviadal képeit szemlélhetjük: Matador, Bikaviadal, Picador és a magát matador ruhában ábrázoló pingáló Önarckép, melyet a Szépművészeti Múzeumnak ajándékozott. A másik falon pedig „Cirkuszosok elefánttal”, „Bohócok gólyalábon”. Itt simogatható meg a kövérkés „Ló” szobor, mely biztos sokak szívébe belopta magát.

Nem szeretne metafizikus gondolatokat közvetíteni, csak festő szeretne lenni – zárja le az utolsó terem idézete. Kissé polgárpukkasztó módon kövér egyházi személyekkel találkozunk szembe a Szeminárium, Fürdőszoba a Vatikánban, Alvó bíboros, Püspök képeken. Ezután még a „Nővérek” családi portréja következik, Férfi kutyával, Kerti társaság, csendéletek és így tovább. Másik kedvencem a Triptichon, ahol három festmény egymás mellett piros-kék-sárga virágokat ábrázol, mindenhol ugyanolyan színű háttérrel amilyenek a virágok. Távolról nézve nagyon impresszív, közelről pedig láthatjuk, hogy minden apró virág más-más fajta.

A cédulákon a cím, dátum és technika jelenik meg magyarul és angolul. Mint kiderülhetett, nagyon egyszerű címekkel dolgozik Botero. Hogy melyik kép kinek a tulajdona, az viszont nem derül ki. Külön piros pont azért, hogy a kijárat a Spanyol állandó kiállításra vezet, ami nagyon csábítja az embert, hogy azt is nézze végig...

 

Lucien Hervé

 

A magyar származású, életét többnyire Franciaországban leélt fotóművész kiállítása szintén meghosszabbított nyitva tartással egészen 2011.04.30-ig látható még (2010.10.27-től) a Szépművészeti Múzeumban.

Az épületfotózás személyes hobbijaim közé is tartozik, de hamar rá kellett jönnöm, hogyLucien Hervé (vagy születési nevén Elkán László) pont azokat a pillanatokat kereste, amiket én többnyire elkerülök. Míg engem kifejezetten az építészeti elemek érdekelnek (oszlopok, boltozat, stukkók stb.), addig ő a hangulatot szerette volna megörökíteni.

A „véletlen szerkesztettsége”, ahogy magyarázatként írták és „korabeli Instagram fotós”, ahogy a geekek elnevezték. A művész a fény-árnyék viszonyokat, üres teret, táj és épület viszonyát, illetve elemek viszonyát ragadta meg. Az „Instagram-fotósok” is a hangulatot ragadják meg, de míg most egyszerűen kattintanak az iPhone-nal és hozzáadnak egy vizuális effektet (lehetnek tényleg nagyon jók a pillanatok!), addig 1940-60-as években többet kellett dolgozni a fekete-fehér hagyományos fényképek elkészítésével. Az merül fel bennem, hogy a mobilos fotósok tudnának-e hagyományos géppel fotózni, és vajon Lucien Hervé a mai technikával milyen felvételeket készítene?

A kiállítás 100 képet választott ki a teljes életműből, és modern nagyításokat készített róluk. Nagyjából tematikusan próbálták elhelyezni (pl. Párizs, ember, építészet, absztrakció, lakás) az amúgy kronologikus képeket. Az 1949 előtti felvételek stílusát anekdotikusnak nevezik, majd utána a saját gondolatokat, érzéseket fűzte a művész a munkákhoz. Eleinte Párizst a háború előtt és után fotózta (pl. Eiffel-torony, Szajna-part, Párizs az ablakomból sorozat), de életműve gerincét az 1949-65-ös évek jelentették. 1980 után pedig a konstruktivizmus volt rá jellemző, mikor nem kötődött a korábbi elemekhez.

Portrén általában a társadalom peremén élőkről készített, ahol a kiírás szerint az emberek az egész emberiséget szimbolizálják. A komoly tartalmat kéz-láb játékkal oldotta fel. Vannak fotók Marseille-ből, Delhiből, Barcelonaból. Illetve olyan híres emberekről, mint Henri Matisse, Fernand Léger, Kurtág György.

Építészeti részleteken keresztül mutatta be a fény-árnyék viszonyt a tárlat harmadik része, ami mintha új elemeket konstruálna, és minden napszakban más arcát mutatja. Megjelent itt Le Thornet ciszterci apátsága, az Escorial (Spanyolország), a Perszepolisz (Irán).

Ezután Le Courbusier épületeiről készített fotók következtek, ahol a tömeg-tér-sík minimalista kompozíciója érvényesült, egyszerű és látványos játék a felületekkel. Mint Ronchamp, Cap Martin, Candigarh-ban (India) az Igazságügyi Palota és a Minisztériumok Székházának építkezése.

Majd elérkeztünk az absztrakt művekhez, ahol a motívumokat elemeire bontotta és átformálta. „A célom, hogy bemutassam a dolgok belső szépségét, a jelentéktelenben rejtőző szépséget.” Itt már színes felvételeket is láthattunk. A „Fal” sorozatból 5 képet is kiválasztott a kurátor, amin plakátokat, repedéseket kapott le a művész. Nagyon tetszett viszont a Három Hatalom Terme és a Brazíliavárosról készített képek.

Utolsó időszakában betegen csak saját lakását tudta fényképezni. A mennyezetet Mondrian-ihlette piros-kék-sárga mintával. Itt az épületfotó és az absztrakció keveredett.

A szürke falon (néhány konstruktív díszítéssel) megjelenő fekete-fehér fotók számomra kissé nyomasztóak voltak, és a feliratok is szerintem tudományosra sikerültek. Azonban jó volt megismerkedni egy általam eddig kevésbé ismert fotós munkásságával.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://habosvilla.blog.hu/api/trackback/id/tr442671897

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.