Mikor az Avatar 3D mánia kitört, már akkor sejtettem, hogy ezúttal a 3D próbálkozás nem fog itt megállni, mert az emberek és a technika kezdenek felnőni hozzá. (Emlékszem, még mikor a West End City Center megnyitott, volt benne ilyen mozi, de csak természetfilmeket sugároztak viszonylag borsos áron, aztán elég hamar bezárták.) Érdekes, hogy a Szépművészeti Múzeum úgy döntött, a Samsunggal karöltve bemutatják miként lehet a 3D-t a művészetben, vagyis egy múzeumban alkalmazni. Mulatságosnak tűnt, ahogy az egyen-fekete szemüveges emberek úgy járják körbe a „Samsung 9000 3D LED TV” limitált szériáit, mint ahogy a vitrinben kiállított műtárgyakat szokták.

 A Szépművészeti Múzeum bírálói most valószínűleg ujjal mutogatnak, hogy – Na tessék, már megint mi történt, a reklámot ilyen pofátlanul beengedték a kultúra szent házába! A dolgot így is magyarázhatjuk, viszont engem inkább az újdonságereje ragadott meg (ha nem lett volna a reklám ennyire az arcunkba tolva…). Persze, egy percig azt hittem, hogy Andy Warhol 3D-s próbálkozásait fogjuk látni, de aztán elég nyilvánvalóvá vált a helyzet. Bármilyen fesményt (később szobrot, épületet) be lehet így mutatni, és ebben éppen ez a pláne. Mióta sulykolják már nekünk a sci-fi filmekben, hogy ez a jövő!

Tehát most itt éppen arról volt szó, hogy magyar filmesek Warhol ismert képeit 3D-sé alakították. Filmes újságíró ismerősöm nevetve újságolta, hogy „Te, az emberek nem is Warhol képeit nézték, hanem a 3D-vel szórakoztak!” Még jó hogy! Ő ebből azt a következtetést vonta le, hogy az átlag nem ismeri a pop-artot és Warholt sem. Elég szomorú lennék, ha tényleg nem ismernék, de bevallom őszintén, itt engem is inkább a technika fogott meg. Viszont hiányoltam bármiféle kiírást, hogy honnan jött az öltet. Meglehetősen furcsán nézett ki a Szépművészeti Múzeum aulájában 30 led tv-t nézegetni.

 A képek úgy ábrázolhatók 3D-ben, hogy a síkokkal játszanak, és ez nyilván egyes képeknél egyszerűbb, másoknál bonyolultabb. Például a Dollárjeleknél (1981) jól elkülöníthető volt a jelek síkja vagy a Virágok (1970). Szokták mondani a képekre, hogy olyan, mintha követne minket, na hát itt a Tehén (1971), a Macska (1976) és Elvis puskacsövei (Double Elvis, 1964 - a képen) tényleg követtek, utóbbinál egy gyerek a monitorhoz kezdett nyúlkálni, hogy elkapja Elvis pisztolyát. A vitorlásoknál (Do It Yourself – Sailboats, 1962) pedig egy másik gyerek a számokat szerette volna elkapni. Viszont kevésbé sikerült szerintem pl. Telephone (1961), Truck (1985), Hamburger (1985-86), Roll of Bills (1962) stb., ahol nem lehetett annyira megoldani a síkokkal játszást.

Látszik azonban, hogy még technikában sem vagyok a topon: a monitorokat néha ki-be kellett kapcsolni, a szemüvegek nem mindig mutattak 3D-s képet (talán ez magyarázza, hogy az én szemüvegem kb. a felénél egy az egyben leállt). A szemüveg közepén ugyanis van egy vevő, ami kontaktusba kerül a tv-vel, és ez nem mindig jön össze. Más magyarázat szerint az is eltart egy ideig, amíg a szemünk rááll a látványra. Msárészt tanúsítom, hogy el lehet fáradni a nézésben.

Úgy vettem észre, hogy a kiállítás a külföldieknek is tetszett. Több csoporttól hallottam annak a latolgatását, hogy így fogunk majd tv-t nézni? Én mást is kérdezek: ilyen a művészet jövője? Akárhogy is lesz, ez most valami új volt, és kíváncsian várom, mi lesz a folytatása.

További tudósítások (melyek alapján az az érzésem, hogy nem Warhol kiállítás volt, hanem Samsung-kiállítás)

Andy Warholról:

A bejegyzés trackback címe:

https://habosvilla.blog.hu/api/trackback/id/tr202265756

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.