A Művészetek Völgye azért is jó, mert ilyenkor az ember körbekirándulhatja a Balatonfelvidéket. Mi az egyik napunkat majdnem egy az egyben Nagyvázsonynak szenteltük, de valószínű, hogy még így sem láttunk belőle mindent.
 
 A legenda szerint Csokonai Vitéz Mihály épp a nagyvázsonyi református papnál időzött, és borozgattak, mikor megtudta a hírt, hogy Lillája férjhez ment. Egy hordóhoz való csapért szaladt fel, miközben a pap a hordón tarotta a kezét, de erről Csokonai a hír hallatán teljesen megfeledkezett, és otthagyta a papot. Petőfi Sándor: Csokonai c. versében örökítette meg a történetet, és innen ered a mondás: "otthagyott csapot s papot". A nagyvázsonyi (egyik) paplakon emléktábla őrzi Csokonai nevét, és egy kisebb leírása a történetnek.
 
Kinizsi vár természetesen kihagyhatatlan annak, aki ott jár, a lakótorony már méreteivel is kiemelkedik a községből. A pénztárnál különböző belépőjegy-kombinációk közül választhatunk: mi a váron kívül a tájházba és a panoptikumba is bementünk. Az információ szerint a vár a 14. században épült eredetileg, többször átépítették, a nevezetes Gulio Turco olasz hadmérnök 1569-es alaprajzát is ismerjük. 1950 körül állították helyre a várat, hogy látogathatóvá váljon, a megóvás érdekében egyes részeit újrafalazták, máshol restaurálták pl. az ajtó-, ablaknyílásokat, lépcsőket, boltozatokat, illetve a látogatók miatt akadálymentesítették az utat. 
Mint már említettem, nagyon jellegzetes a lakótorony és a barbakán része. A különböző megmaradt termekben kiállításokat tekinthetünk meg (enézést, de kissé néha az volt az érzésem, úgy vannak vele, hogy "itt ez a nagy tér, tegyünk már bele valamit!"), úgy mint erdélyi túrán készült fotókat, várak alaprajzait és leírásait hatalmas molinókon, a torony egyes emeletein játékkatonákat és maketteket, múzeumi tárgyak másolatait. A torony tetejéről a kilátás viszont megéri a fáradságot, hogy felballagjunk, és közben azt érezzük: Még egy emelet, és mégegy? Sosem lesz vége?
 
A vártól néhány km-re található az egykori pálos kolostor és templom, amelynek 1552-ben felobbantott romjaiból köveket vittek át a vár építkezéséhez. Legszebb része egy megmaradt gótikus boltívsorozat.
 
 
Benéztünk a tájházba is, ahol talán a legnagyobb érdekességet az jelentette, hogy összeírtak néhány jellegzetes ételt és receptjét (pl. kukoricaételek, kásafélék), ezt mindenki gondosan lefényképezgette. Annyi tájházban jártam már, hogy nehéz lenne megkülönböztetnem őket -, bár kétségkívül mindegyiknek van saját jellegzetessége, amit egy nem néprajzon szocializálódott szem kevésbé vesz észre... A kiírás szerint ez egy "mellvédes, ívelt gádorú szabadkéményes lakóház", ahol a helyiségek a kamrát és a padlásfeljárót kivéve a folyosóról nyílnak. A fő jellegzetesség a takácsmesterség volt, ezért egy szerszámos melléképületet is láthatunk. Igazából hiányoltam a tárlatvezetést vagy bármilyen interaktív feladatot, ami kicsit is bemutatná nekem a helyieket. De láttam két táblán kitéve, hogy voltak már nagyobb megmozdulások, 1999-2000 között több hagyományőrző napot tartottak (érdekelne, hogy ezzel mi a helyzet mostanában).
 
Panoptikum (cikk a nyitásról) eléggé vicces jelenség Nagyvázsonyban, egy szálló egyik emeletén berendezve. A viaszbábuk itt királyainkat ábrázolják néhány jellegzetes tárgyukkal és egy kis felirattal az életükről. De vajon mit akartak ezzel elérni? Néhol inkább szörnyülködtünk, hogy mennyire másképp képzeljük el a királyokat a képeskönyvek alapján. 9 éves unokaöcsém egyenesen kiröhögött engem: "Ne akard már azt mondani nekem, hogy ezek királyok!", és végigrohant az egészen. Pedig sokat tanulhatott volna belőle, ha együtt egyenként elolvassuk a feliratokat, vagy megnézzük a jellemző tárgyaikat. Lehetett volna karikatúra is a cél, ahhoz viszont túl komolyak a bábuk és a téma is.
 
Ennyi program után már csak nővéremmel ketten vállaltuk be a Postamúzeumot (előtte 8-an menünk mindenhová a családdal), amely a kiírás szerint egyik évben az Év Múzeuma lett. Egy ideig értetlenül nézelődtünk a telefonközpontok egykori gépei előtt, olvastuk a megjegyezhetetlen nevű avitt kütyük leírásait (pl. CPA 21 alközpont, STB 55, pupin). Aztán a pénztáros hölgy, aki mint kiderült, korábban telefonközpontos kisasszony volt, csak megszánt minket és elmagyarázott néhány dolgot. Bemutatta a kézi vezérlésű régi telefonközpontokat, hogy mit kellett felkapcsolni és lekapcsolni, ide-oda bedugni és felpattintani, ha egy hívás beérkezett. Én egy "hívás" útját is nehezen tudtam követni, ők pedig egyszerre akár 16 hívást is kezeltek, és (analóg) órával mérték a beszélgetéseket. 1996-ban kapcsolták ki az utolsó kézikapcsolású telefonközpontot, és utána jöttek a gépek. Szemléltetésként a múzeumban az egyik gépre rákötettek 4 telefont, és láthattuk, ahogy a gép tárcsáz, mire a telefon kicseng, és beszélhettünk egymással telefonon keresztül. A másik teremben régi mobiltelefonokat, feltöltőkártyákat és telefonos képeket állítottak ki, a hamradikban pedig bélyegek, képeslapok, makettek sorakoztak. Nem is gondoltam eddig bele, hogy postásnak lenni nem volt veszélytelen munka, a betyárok bármikor megtámadhatták őket, ezért puskát is hordtak magukkal.
 
Irodalom:
Éri István: Séta Kinizsi várában (Történetek Vázsonyról és környékéről 1.)
A Balaton-felvidék hírközlési emlékei. Kalauz a nagyvázsonyi Postamúzeum kiállításához

 

A bejegyzés trackback címe:

https://habosvilla.blog.hu/api/trackback/id/tr792206561

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.