Diákévek

Igyekszem csak a szép dolgokra emlékezni, de a "fekete pedagógia" (mikor nem is veszi a pedagógus észre, mennyit árt a diáknak) többnyire amúgy is elkerült engem diákéveim során. Inkább mindig a tanár néni, igazgató bácsi kedvence voltam, a "bezzeg gyerek" (akinek a rajzait minden osztályban megmutatják, a magyar tanár alig várja az új esszéit, a biológia tanár versenyekre küldi, és a matek tanár is büszkén hívja a táblához). Nem kaptam intőt, mikor bevertem egy lánynak az orrát (később tudtam meg, hogy az osztálytársaim büszkék voltak rám), mikor betörtem egy ablakot, és nem rúgtak ki, mikor egy barátnőmmel lebuktunk a tanárokról készített "Wanted" füzettel. 

Pedig a bezzeg gyerekség sem olyan jó, mert akkor a diáktársak szimpátiáját is el kell nyerni, hogy szegény szorgalmas diákot ne közösítsék ki. Egyébként azt a sztereotípiát ki nem állhatom, hogy a fiúk lusták, de okosak, ellentétben a lányokkal, akik csak buták és szorgalmasak lehetnek... A diákok viszont kegyetlenek tudnak lenni egymással, és iskolásként minden nagyobb tragédiának tűnik, mint amekkora valójában. Ez az, amit a felnőttek sokszor elfelejtenek, mikor szülői vagy éppen pedagógusi szerepbe kerülnek. 

Kicikizték a barátnőm, akinek szőrös volt a keze, és azt is, aki Nika márkájú cipőben jött iskolába (felírták a táblára a cipőmárka összes gagyi változatát), kibeszélték azt, aki már 5. osztályban melltartót hordott, és azt is, aki még 8. osztályban sem, és csúfolták, aki 16 évesen nem sminkelte magát vagy nem festette a haját. Lehet csodálkozni, de minden így történt... Mivel 8 osztályos gimnáziumba jártam, ezért a felvételin bejutott 34 főből mindössze 17-en maradtunk érettségire az eredeti csapatból. 

A kilencedikes osztálykirándulás lelkileg nagyon megrázó volt, a frissen végzett magyar tanár ofő helyettesünk és az új ofőnk (mert a régi inkább otthagyott minket) leültettek minket, és el kellett mondanunk, ki mit szeret magában és mit nem, és ki az, akinek baja van valakivel az osztályból. Ekkor mondtam az egyik későbbi legjobb barátomra, hogy egy "beképzelt seggdugasznak" tartom. A beszélgetés hatásos lehetett, mert utána nagyjából megoldódott a helyzet, de az is igaz, hogy kevesebben maradtunk, több új diákkal, sok osztott csoportos órával.

A kapcsolatot mára nem tartom szorosan egyik volt osztálytársammal sem, de pont a bejegyzés írása előtt telefonált a "Wanted-füzetes" barátnőm, hogy hétfőn meglátogatjuk volt osztályfőnökünk. Várom már, mert hiányzik ő is, és a többiek is...